Öt nap telt el a Chicago óta. Öt hosszú, unalmas és kétségekkel teli nap. Két nap maradt Matthew utazásáig, a ma meg a holnap. Eddig az utolsó napok, amikor Matthew-nak el kellett utaznia hosszabb időre, a legszebbek voltak. Sülve-főve együtt voltunk, programokat szerveztünk, úgy viselkedtünk, mintha az utolsó napjaink lennének. Ám most valahogy nem így sült el ez az egész.
Az egész akkor kezdődött, amikor haza jöttünk a szülővárosomból. Én még mindig sokk alatt voltam az apámmal való beszélgetés óta, Matthew-nak pedig rögtön megsokszorozódtak a teendői.
Az, hogy most New York-ba kellett utaznia, rengeteg sok minden mással párosult. Szinte az egész cég New York-ba utazott, ezáltal a főnöke kibérelt egy magángépet, amit természetesen Matthew-nak kellett elintéznie. Minden órában legalább ötször megcsörrent a telefonja, amit lebonyolítani természetesen nem két perc volt.
Így amikor együtt lehettünk volna egy kicsit mindig közbe szólt, azaz átkozott telefon. Mostanra már odáig jutottam, hogy legszívesebben a falhoz csaptam volna azt az istenverte készüléket, de nem tehettem Matthew érdekében.
Így történt az is, hogy a mai nap folyamán egyedül voltam. Matthew az utazással kapcsolatos dolgokat intézte, Nicky pedig elment Sean-nal bevásárolni az útra, Nessie pedig a fősulin volt. Egyedül voltam, mint a kisujjam, és ez borzasztó volt.
Eddig próbáltam elfoglalni magamat valamivel, csakhogy ne tudjak gondolkozni a dolgokról, amik eddig kitöltötték az összes helyet a fejemben. De most, hogy egyedül voltam és semmi dolgom nem volt, nem tudtam nem gondolkozni.
Az erkélyen voltam és körülbelül már a huszadik szálamat szívtam, a második doboz cigimből. Még csak dél volt, így furcsa volt számomra, hogy milyen sok cigarettát elszívtam, de valahogy nem tudott érdekelni. Sokkal jobban foglalkoztattak a jelenlegi eszméim.
Még mindig foglalkoztatott az út, amelyről beszéltem édesapámmal, és amelyiket választottam. Ezzel az úttal járt az is, hogy cselekednem kellett. Meg volt a tervem lépésről lépésre, de túlságosan is nehéz volt megvalósítani mindazt, amit kitaláltam.
Amikor haza jöttünk Chicagóból, elhatároztam, hogy kezembe veszem az irányítást és önszántamból fel fogom hívni Edwardot, hogy meg tudjam, mi a franc folyik körülöttem. Igen ám, csakhogy csaknem öt nap telt el azóta, hogy ezt kiterveltem. Nem volt merszem tárcsázni azt a rohadt telefonszámot, és beszélni vele.
Azt se tudtam, hogyan beszéljek vele. Legyek kedves, vagy éppen közömbös, vagy inkább üvöltsek vele, mint egy fába szorult féreg? Tényleg nem tudtam, mit tegyek. Annyira jó lett volna spontán cselekedni, de az ismert érettebbik felem valahogy mindig megállított. Ráadásul Nicky sem volt velem, hogy bátorítson egy kicsit. Természetesen Nicky tudott mindenről, már az első találkozásunkkor felvázoltam neki a dolgokat töviről-hegyire. Persze totál ledöbbent, ahogy az várható volt, de ettől függetlenül egyetértett apámmal, miszerint ideje lenne kezembe venni az életemet és cselekedni.
Csak ott ültem az átkozott erkélyen, az átkozott cigimet szívva, azt az átkozott telefont bámulva, amelyben benne volt az a telefonszám, amit már napok óta fel kellett volna hívnom. Beleszívtam egy utolsót a cigarettámba, majd elnyomtam a hamutartóba. A mobilom a kezembe vettem, és ráérősen előkerestem a Mary Brandon nevezetű telefonszámot a névjegyzékbe. Lassan és figyelmesen elolvastam minden egyes nevet, amíg le nem értem az „m” betűig. Direkt húztam az időt, de amikor megtaláltam, és rányomtam, már nem volt menekvés. Ám a telefonom okos volt, vagy csak éppen a sors akarta így, de nem hívta a számot. Csak megmutatta a telefonszámot és a lehetőségeket, miszerint mit csinálhatok. Felhívhatom, üzenetet küldhetek neki, esetleg egy különálló csengőhangot rendelhetek hozzá. Egyértelmű, hogy az első opciót akartam, miszerint beszélni szeretnék vele.
Már majdnem rányomtam a kis zöld gombra, de egy létfontosságú kérdés megakadályozott. Még pedig az, hogy mit mondjak neki? Újra felmerült bennem a kérdés, hogy milyen legyek vele. Nem akartam túl kedves lenni vele, hisz nem ezt érdemli. Ám nemtörődöm sem szerettem volna lenni, hisz tényleg érdekelt ez a dolog, nem mutathattam neki azt, hogy egyáltalán nem foglalkoztat. Az túl nagy hazugság lett volna a részemről. Emellett felmerült bennem az a lehetőség is, hogy legyek olyan mérges, mint amilyen belül voltam. Megfordult a fejemben, hogy magamból kikelve és üvöltözve a válaszokat kéne követelni, de nagy volt a valószínűsége, hogy a fejemhez vágná, hogy nyugodjak le, aztán pedig egyszerűen rám nyomná a telefont. Melyik lehetne a legjobb? És mit mondhatnék neki? Természetesen az egyértelmű volt, hogy először be kéne mutatkoznom, hogy helló, Norah Kinney vagyok. Na, és utána? Meg kéne kérdeznem, hogy mi folyik itt, hogy miért történik ez velem, hogy Nessie mit tud és érez ezzel kapcsolatban? Na, és ő mit gondol erről az egészről? Egyáltalán tudott mindenről, és direkt mozgatta így a szálakat? Ha igen, akkor mi a terve evvel kapcsolatban és miért? Ha nem, akkor már nem is emlékszik rám, és csak úgy találomra döntött így? Egyáltalán érdeklem még őt?
Annyi, de annyi kérdés jutott eszembe, hogy kis híján belesajdult a fejem. Lesz, ami lesz, Norah – mondta legbelül egy kis hang. Nagy levegőt vettem, majd gyorsan megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem. Már nem volt menekvés, ugyanis elkezdett búgni a telefon, miszerint másodperceken bele fog szólni valaki.
- Igen? – szólt bele egy finom, női hang.
- Helló, Norah Kinney vagyok – szóltam vissza bizonytalanul.
- Szia, Norah! – szólt vissza a hang jókedvűen, amin jót mosolyogtam. – Rosalie vagyok. Hogy vagy?
- Öhm… Jól vagyok, köszönöm. És te? – kérdeztem vissza nem olyan lelkesedéssel, mint ő.
- Nagyszerűen vagyok. Képzeld, újra megesküszünk Emmettel – újságolta boldogan.
- Hát ez nagyszerű! – mosolyodtam el.
- Igen, az – hagyta rám, és biztos voltam benne, hogy most jutott el az agyáig, hogy éppenséggel velem beszélget. – Miért hívtad ezt a számot? Ez Alice telefonja – mondta gyanakvóan.
- Öhh… Edwarddal szeretnék beszélni – nyögtem ki nagy nehezen.
- Ó… Tartsd egy kicsit, csak szólok neki – magyarázta.
- Oké, köszi – feleltem, és közben próbáltam megnyugtatni az őrülten dobogó szívemet.
A vonal túlsó végén hallottam, hogy Rosalie normális hangnemben Edward nevét mondja. Furcsálltam, hogy miért beszél ilyen halkan, ha nincs is ott mellette. Aztán leesett, hogy vámpírok, és szuperhallásuk van. Hát persze! Ezután sugdolózást hallottam, majd végül a csendet.
Lélegzetvisszafojtva vártam, aztán megfordult a fejemben, hogy szórakoznak velem, és le is akartam tenni, amikor hirtelen beleszólt egy gyönyörű hang:
- Edward Cullen – szólt bele határozott hangon.
Elállt a szavam a hangját hallva. Egy furcsa érzés mászott végig a gerincemen, a szívem szabályosan megőrült.
- Halló? Norah, ott vagy még? – kérdezte türelmetlenül.
Egyszerűen felemelő érzés volt hallani angyali hangját.
- Szerintem megszakadt… - mondta a távolból, mire hirtelen észbe kaptam. Nehogy letegye!
- Itt vagyok! – szóltam vissza hangosan és ijedten. – Itt vagyok, ne haragudj! – mondtam nyugodtabb hangnemben.
- Azt hittem, megszakadt a vonal vagy letetted – mondta jókedvűen.
- Nem, csak… - Nem tudtam befejezni a mondatom, mert végül is nem mondhattam neki azt, hogy bocs, de elakadt a szavam a gyönyörű hangodtól.
- Miért hívtál? – kérdezte elkomorodva és figyelmen kívül hagyva a megkezdett mondatomat. Jobb is!
- Öhh… Én… Beszélni szeretnék veled – dadogtam.
- Miről? – kérdezte. – Nessie-vel mi van?
- Nessie jól van, épp suliban van – feleltem. – És róla szeretnék beszélni veled.
- Valami gond van vele? Mit tett? – kérdezte ijedten.
- Nessie nem csinált semmit, nagyon kedvelem őt. Aranyos lány – közöltem.
- Akkor miről szeretnél beszélni velem, Norah? – kérdezte gyanakvóan.
- Erről az egészről, ami most történik velem. A képről, Nessie-ről, hogy mi a franc folyik a hátam mögött – hadartam ingerülten.
- Norah, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy erről beszélgessünk – közölte hidegen.
- Tessék? – kérdeztem vissza hangosan és döbbenten.
- Nem érek rá most.
- Mert?
- A városba kell mennem néhány dolgot elintézni. Egy óra múlva visszahívhatlak?
- Persze – vágtam rá.
- Rendben – felelte, és biztos voltam benne, hogy elmosolyodott egy kicsit. – Akkor egy óra múlva beszélünk.
- Igen – bólogattam, habár tudtam, hogy nem lát.
- Szia, Norah! – köszönt el, és letette.
- Szia, Edward! – súgtam, holott tudtam, hogy nem hallja már.
Csak a szüntelen búgást hallottam. Leírhatatlanul éreztem magam. Elvettem a fülemtől a mobilt, kiléptem a hívásból, majd zsebre vágtam a készüléket. A semmibe bámultam, és nem csináltam semmit. Akkora sokk alatt voltam, hogy szinte megszűnt körülöttem az egész világ.
A hangja… Olyan gyönyörű és lány hangja volt, hogy még mindig a fülemben csengett. Hat év hosszú, és elmondhatatlan érzés volt számomra a tudat, hogy beszéltem vele néhány másodpercre. Az pedig még nagyon trauma volt, hogy egy óra múlva újra hallhattam a hangját.
A szívem összevissza vert, féltem, hogy egyszer csak megáll. Az arcom, és a fülem úgy égett, mintha tűz fölé hajoltam volna. Az egész testemet rázta a hideg, a karomon a szőrszálak pedig szög egyenesen álltak. Olyan érzések keringtek bennem, amelyeket eddig még nem igazán éreztem. A hasamban pillangók születtek, és olyan boldogan táncoltak, hogy legszívesebben visítottam volna.
Egészen feldobódtam. Úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a főnyereményt a lottón. Boldog voltam, mert végre kezembe vettem az életemet. Boldog voltam, mert úgy tűnt, hogy jól sült el az egész. És azért is boldog voltam, mert elindultam azon az úton, amit választottam. A ködös és ismeretlen úton, aminek a végén felragyog a fény.
Dudorászva bementem a lakásba, és rápillantottam az órára. Volt még körülbelül ötvenöt percem Edward hívásáig. Rengeteg idő, amit el kellett valahogy ütnöm. Így hát a konyhába mentem, és elmosogattam. Utána gondosan eltörölgettem az elmosott poharakat és tányérokat, majd betettem őket a helyükre a szekrénybe. Az órára néztem, és volt még negyven percem.
Megcsóváltam a fejem, felsóhajtottam, majd a fürdőbe mentem. A földre borítottam a szennyes tartalmát, majd kiválogattam a fekete ruhákat. Bedobáltam őket a mosógépbe, beleöntöttem a szükséges löttyöket, aztán beindítottam. Fél óra volt, amíg a gép lejárt, és addig a hálószobába mentem, és összepakoltam. Amint ezzel is kész lettem, addigra a mosógép is lejárt. Kivettem a ruhákat, majd a nappaliba mentem. Felállítottam az egyik sarokba a ruhaszárítót, és ráaggattam a vizes ruhákat.
Amikor ezzel is kész lettem az órára néztem. Volt még tíz percem a hívásig. Csalódottan felsóhajtottam, majd a konyhába mentem és leültem az asztalhoz. A telefonomat magam elé tettem, és vártam. Közben elgondolkoztam azon, hogy mi fog most következni. Mi fog mondani Edward? Vagy én mit kérdezzek tőle? Hisz annyi kérdésem volt, hogy ha leírtam volna, akkor szerintem simán kitöltöttem volna vagy két darab A4-es papírlapot.
Az előbbi boldogságom azon nyomban eltűnt, ahogy elkezdett csörögni a telefonom. Magam elé vettem és számomra egy ismeretlen telefonszám villogott a kijelzőn. Felvont szemöldökkel néztem, majd egyszerűen megnyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem.
- Igen, tessék? – szóltam bele komoly hangon.
- Edward vagyok – szólt vissza lágy, mély hangon.
Az előbb belélegzett levegő benn maradt a tüdőmben, ahogy meghallottam elragadó hangját. A szívem újra őrült módon dobogott, a lepkék megvadulva táncoltak a hasamban.
- Szia! – Fújtam ki benn tartott levegőt.
- Tudunk beszélni akkor? – kérdezte kedvesen.
- Igen. Amúgy is te ráztál le egy órája – feleltem flegmán.
- Igen, tudom – értett egyet. – Csak nem akartam, hogy hallják a többiek.
- Miért? Most hol vagy?
- Port Angelesben vagyok egy elhagyott parkolóban – válaszolt. – És azért nem akartam, hogy hallják a többiek, mert ez nem rájuk tartozik.
- Értem – szóltam érzelemmentesen.
- Szóval, miről szeretnél velem beszélni? – kérdezte.
- Még kérdezed? – kérdeztem vissza felháborodva.
- Tudom, hogy mit akarsz, Norah – mondta nyugodtan. – Csak azt hittem, hogy vannak kigondolt, speciális kérdéseid is.
- Nincs semmilyen speciális kérdésem. Csak az igazat akarom tudni, Edward.
- Teljesen felesleges magyarázkodnom neked, Norah. Már mindent tudsz.
- Te most hülyének nézel engem?! – kérdeztem. Kezdtem kijönni a sodromból, amiért folyamatosan köntörfalazik.
- Természetesen nem – felelte. Hogy a francba tud ilyen nyugodt lenni? – De mit mondjak neked, Norah?
- Az igazat – sziszegtem dühösen.
- Rájöttél mindenre – mondta halkan, szinte suttogva.
- Nem teljesen – feleltem én is halkan. A sírás kerülgetett mostanra.
- Mire vagy kíváncsi?
- Nessie a vérszerinti lányod? – tettem fel az első kérdést.
- Igen – felelte habozás nélkül.
- Tudni akarom, hogy lehet ő a lányod, és hogy miért van nálam.
- Te választottad ki őt!
- De ti egyből beleegyeztetek, pedig tudtátok, hogy én vagyok az – kiabáltam.
- Norah, én nem tudtam semmit. Utólag tudtam meg mindent.
- Akkor is! Simán visszacsinálhattad volna az egészet – magyaráztam. – De nem tetted, úgyhogy magadra vess. Hallani akarom ennek az egésznek a történetét, és hogy nekem mi a szerepem ebben a hülyeségben.
- Norah, ez nem telefontéma – mondta fojtott hangon. Azt hiszem, sikerült felhúznom.
Tehetetlenül felsóhajtottam. Az elfojtott hisztizéstől remegett a testem, levegőt pedig nehezen kaptam. A düh kezdte megtölteni a szemeimet könnyel. Erősen markoltam a telefont, és szorítottam a fülemhez. Hallottam, ahogy Edward a vonal túlsó felsóhajt, az én szívem pedig fájdalmasan összeszorult. Borzasztó volt, hogy már most veszekedünk.
- A lányoddal élek, Edward – törtem meg a borzasztó csendet. – Úgy gondolom, megérdemlem azt, hogy elmesélj mindent.
- Tudom, Norah, és igazad van – felelte. – De… Ez egy kicsit komplikált.
- Komplikált? – kérdeztem vissza.
- Hosszú történet, Norah. Nagyon hosszú.
- Van időm.
- Ha nem érted meg így, akkor azt mondom, hogy ezt négyszemközt kéne megbeszélünk – közölte.
Eltátottam a szám döbbenetemben. Most komolyan azt akarja, hogy találkozzak vele? Hisz ez lehetetlen.
- Nem megyek Forks-ba – közöltem hidegen.
- Nem is erre gondoltam – válaszolta.
- Akkor?
- A barátod holnap után elutazik.
- Honnan tudod? – kérdeztem meghökkenve.
- Alice. – Csak ennyit mondott, és egyből leesett a tantusz.
- Hát persze! Hogy is felejthettem el – forgattam a szemeimet, mondván, hogy lehettem ilyen buta.
- Akkor mi a véleményed? – kérdezte kíváncsian.
Vártam pár másodpercet a válasszal. Most jutottam el arra a pontra, amikor végképp nem tudtam mi a helyes út. De aztán rájöttem, hogy már választottam, és eszerint kell cselekednem.
- Benne vagyok – közöltem, és halványan elmosolyodtam.
- Nagyszerű! – nevetett. – Szerzek repülőjegyet, és… Holnap után találkozunk!
- Kimegyek eléd a reptérre – közöltem hízelgően.
- Az jó lenne – mondta halkan, majd felsóhajtott. – Akkor holnap után!
- Igen – bólintottam. – Szia!
- Szia, Norah! Hamarosan találkozunk – köszönt el, majd letette.
Elvettem a fülemtől a telefont, és üres tekintettel bámultam az üres képernyőre. Alig bírtam felfogni, hogy Edward holnap után ide jön a lakásomba. Egyszerre szárnyaltam az örömtől, de közben rosszul is éreztem magam. Amiatt, hogy tudtam, nem mondhatom meg Matthew-nak ezt az egészet. Biztos voltam benne, hogy totál kiakadna és veszekedne velem, amit nem igazán akartam.
Felsóhajtottam, és elhatároztam, hogy egy szót se fogok mondani Matthew-nak. Megcsóváltam a fejem, amiért így kibabrálok magammal és Matthew-val, de úgy voltam vele, hogy valamit valamiért.
Még utoljára elmosolyodtam, majd úgy döntöttem, hogy elmegyek vásárolni néhány dolgot, hisz úgy terveztem, hogy holnap meglepetés vacsorát csinálok Matthew-nak.
Felpattantam és az előszobába mentem. Felkaptam magamra a bőrdzsekimet, a zsebembe tuszkoltam egy kis pénzt, majd felkaptam a kulcsomat, és kimentem. Bezártam az ajtót kulccsal és lerohantam az utcára. Bepattantam a kocsiba, beindítottam, majd útnak indultam a legközelebbi áruház felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése