Egy óra telt el az igazság óta. A konyhában ültem, az asztalra hajtott fejjel. Próbáltam nyugtatni magam, de nehezen ment. Hol újra elkezdtem zokogni, hol pedig obszcén szavakat morogtam az orrom alatt. Azt hiszem, nem igazán viseltem jól az igazságot. Ellentétben velem, Nicky nagyon is jól tartotta magát, amin meg is lepődtem.
Ő higgadt volt egész végig. Saját kezűleg mindent visszatett a helyére Nessie szobájában, ráadásul csendesen tűrte az idétlen kirohanásaimat. Nem mondok újat, ha azt mondom, hogy egy enyhe idegösszeroppanást kaptam. És ennek az idegösszeroppanásnak kidolgozott státuszai voltak.
Nem tudom, meddig állhattunk Nessie szobájában azt az idióta fényképet bámulva, de arra színtisztán emlékeztem, hogy egyszer csak eldobtam a fényképet és kirohantam a szobából.
A kijutás után az első gondolatom az volt, hogy ide alkohol kell. Fogalmam sincs, hogy miért pont ez jutott eszembe, hisz nem voltam alkoholista, ráadásul nem is szerettem az alkohol torokszorító ízét. De úgy éreztem, hogy most csak is a szesz tudja oldani a bennem tomboló érzéseket. Ezért hát a lakás minden egyes pontját végig kutattam egy kis szíverősítőért, ám sehol sem találtam, bánatomra.
Amíg én piát kerestem, addig Nicky szépen mindent visszarakott a helyére Nessie szobájában. Amikor kilépett a szobából én a nappali közepén álltam. Összehúzott szemekkel bámultam meg a lakás minden egyes pontját, hátha egy üveg bort, vagy akármit. De a ház alkoholmentes volt, mire én – fogalmam sincs, hogy az alkohol vagy az egész helyzet miatt – térdre rogytam és kínkeserves zokogásba kezdtem. Ez volt az idegösszeroppanásom első része, méghozzá az alkohol miatt.
Nicky rekordsebességgel térdelt le mellém, és magához húzott, hogy vigasztalóan magához ölelhessen. A hátamat simogatva, suttogva nyugtatgatott, mire én még hangosabban kezdtem bömbölni. Könnytől áztatott arcomat vékony vállába fúrtam, és szorosan öleltem magamhoz vékonyka testét.
- Norah, nyugodj meg, kérlek! – szólt suttogta Nicky, majd eltolt magától és gondosan letörölte az arcomról a könnyeimet, és a hajamat is eltűrte a szemem elől.
Miközben próbált rendes kinézetet kihozni az arcomból észrevettem, hogy Nicky arca szintén a sírástól volt nedves. Még most is patakokban folytak a könnyek a szemeiből, miközben remegő ajkakkal mély lélegzeteket vett. Ám Ő, velem ellentétben, nagyon is jól tartotta magát.
Mikor már épphogy megnyugodtam, felhúzott a földről és a konyhába vonszolt. Közölte velem, hogy készít egy teát, mire én újra elkezdtem zokogni, és az asztalra borultam. Ez volt az idegösszeroppanásom második szakasza, a véget nem érő zokogás.
Szóval, mint mondtam az asztalra hajtott fejjel kitört belőlem néha egy-egy trágár szó, miközben folyamatosan csorgott a könny a szememből. Nicky ez idő alatt készített mindkettőnknek egy forró teát, majd leült velem szembe, és elkezdte simogatni a kezemet.
Illetlenségnek tartottam, hogy míg Nicky az asztalnál ült és engem figyelt, addig én magamat sajnáltattam. Fölemeltem a fejem, és rendesen elhelyezkedtem a széken.
- Idd meg a teád! – szólt Nicky, majd elém tolt egy bögrét tele teával.
- Kösz – motyogtam, majd elvettem tőle és óvatosan belekortyoltam.
- Jól vagy? – Micsoda hülye kérdés!
- Voltam már jobban is.
- Nem akarlak idegesíteni, Norah, de most mi legyen?
- Fogalmam sincs – feleltem.
- Beszélni fogsz Nessie-vel? – kérdezte halkan.
Humor nélkül, keserűen felnevettem.
- Mégis mit mondhatnék neki, Nicky? – kérdeztem még mindig nevetgélve. – Hallod, Nessie, ma egy kicsit nézelődtünk a szobádban, és találtam egy képet rólad, és az állítólagos szüleidről. És képzeld, ismerem őket. Tudom, hogy vámpírok – magyaráztam jókedvű hangon affektálva. – Nicky, ezt te sem gondolhatod komolyan – folytattam lekezelően.
- Akkor mit fogsz tenni? Nem élhetsz úgy Nessie-vel, hogy tudsz mindenről.
- Majd valahogy megoldom – vontam meg a vállam, és újra belekortyoltam a teámba.
- És mégis hogy? – kérdezte.
Épp válaszolni akartam valami frappánsat, amikor az asztalon lévő mobilom hangosan csörögni kezdett. Meglepődve letettem a bögrét az asztalra, és a telefonért nyúltam. Összevont szemöldökkel olvastam el a kijelzőn Mary Brandon nevet. Nessie nagynénje volt az.
Sóhajtottam egyet, ugyanis semmi kedvem nem volt beszélni senkivel, de azért megnyomtam a zöld gombot és a fülemhez emeltem a telefont. Normális, és higgadt hangon beleszóltam:
- Igen?
- Norah, Edward Cullen vagyok… - szólt vissza egy lágy, rekedtes férfihang.
Ismerős volt ez a hipnotizáló hang. A szívem nagyot dobbant, és eltelt pár másodperc, mire eljutott az agyamig ez a lehetetlen információ. A vonal túlsó végén Edward Cullen volt! Az az Edward Cullen, akit egy órával ezelőtt a fotón láttam! A vámpír, akibe hat évvel ezelőtt fülig szerelmes voltam!
Nem tudtam megszólalni, sőt, még mozdulni se. Láttam magam előtt Nicky kérdő tekintetét, és hallottam Edward nyugodt lélegzését a telefonban.
- Azt hiszem, beszélnünk kéne – közölte halkan.
Meg se mertem nyikkanni, még levegőt se mertem venni. Ekkor jött el az a pillanat, amikor a lehetetlenül erős rettegés futott végig a testemen. Riadtan elvettem a fülem mellől a telefont, megnyomtam a piros gombot, és eldobtam magamtól a telefont, amely hangos zörejjel az asztal sarkába repült.
- Norah, ki volt az? – kérdezte Nicky összezavarodva.
- E... Edward… Edward Cullen volt az – dadogtam a sokkhatás miatt.
- Hogy mi? – kérdezett vissza két oktávval magasabb hangon.
- Edward Cullen volt az – feleltem még mindig sokkosan, miközben üres tekintettel magam elé bámultam. – Azt mondta, hogy… - kezdtem, de elakadtam és tágra nyílt szemekkel felnéztem Nicky-re. – Beszélni akar velem.
- Úristen! – hangzott a válasz Nicky szájából, és hátrahőkölve a szája elé kapta a kezét.
Egyetértően bólogattam, amikor a telefonom újra bömbölni kezdett. Fáradt sóhajjal a telefonért nyúltam, és mikor újra Mary Brandon neve volt a kijelzőn egyszerűen kinyomtam.
- Nem beszélek vele – közöltem, habár senki se kérdezte. De azért láttam a szemem sarkából, hogy Nicky egyetértően bólogatott.
Ezután percekig csendben ültünk egymás előtt. A telefonom szinte másodpercenként csörgött ugyanattól a hívó miatt. Az elején párszor kinyomtam, de a végén egyszerűen lehalkítottam a telefont, és a lehető legtávolabbi helyre toltam magamtól.
- Most mi lesz? – kérdezte Nicky halkan. Untam már, hogy folyamatosan ezt kérdezi. Mégis honnan tudjam, hogy mi lesz ezek után? Jelen pillanatban azt se tudtam eldönteni, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
- Az, hogy most kimegyek és rágyújtok egy cigire – közöltem, majd fölpattantam és kimentem az erkélyre.
Nicky jött utánam, és ő is rágyújtott velem együtt. Mindketten a falnak dőlve dohányoztunk, miközben a borús londoni tájat bámultuk. Nem volt szükségünk szavakra. Azt hiszem, most jött el az a pillanat, amikor mindketten emészteni kezdtük az előbb történteket.
A délután hamar eltelt. Természetesen nem az önsajnáltatással, amelyet szerettem volna űzni jó pár órán keresztül. Helyette összepakoltam néhány cuccot a holnapi utazásunkra. Ugyanis Matthew és én holnap elutazunk Chicagóba, a szüleimhez, édesapám születésnapjára.
A megszokottnál jobban örültem annak, hogy végre haza mehetek egy kicsit. Egyrészt úgy gondoltam, hogy most bőven rám férne egy alapos fejszellőztetés a történtek után, ráadásul hihetetlenül hiányzott a szüleim babusgatása. Nem terveztem, hogy kitálalok nekik erről a szörnyűségről, de elterveztem, hogy addig fogok fürödni a szüleim szeretetében, ameddig csak tehetem.
Szerencsémre Matthew aznap korán jött haza az utazás miatt. Nagyszerű kedve volt, velem ellentétben, de azért próbáltam a pörgős kedvéhez igazodni. Azt hiszem, nagyszerű lett az alakításom, ugyanis Matthew nem kezdett zaklatni az idióta „Mi a baj?” és a „Baj van?” kérdéseivel, amelyet már évek óta betanult sajnálatomra.
A telefonomat pedig egyszerűen elkerültem. Néma üzemmódba volt már órák óta és biztos voltam benne, hogy van már néhány nem fogadott hívásom, de egyszerűen nem érdekelt. Nem akartam látni azt a nevet, amely bebizonyítja a délelőtt történteket. Ám túlságosan is bátor és kíváncsi voltam kora este, így mikor Matthew elment zuhanyozni, kissé félénken vettem kezembe a mobilomat.
A konyhába leülve feloldottam a billentyűzárat és csaknem felröhögtem a közel harminc nem fogadott hívásom láttán. Megnyitottam a Nem fogadott hívások jegyzéket és végig mentem azoknak a hívók nevén, akik az elmúlt pár órában kerestek. Húsz nem fogadott hívásom volt Mary Brandontól, akiről ugye kiderült, hogy Edward Cullen az, vagyis köze van hozzá. Emellett öt nem fogadott hívásom volt édesanyámtól, és öt Matthewtól.
Egy gombnyomással kitöröltem Mary Brandon, vagyis Edward hívásait, és utána azonnal felhívtam az anyámat. Természetesen anyám, Samatha köszönés helyett rögtön leszidta a fejemet, amiért nem vettem fel a telefonomat, és csak utána köszöntött mézesmázos hangon. Érdeklődött a hogylétünk felől, aztán pedig elkezdte mesélni a programot.
Matthew-val úgy terveztük, hogy három napot töltünk Chicagóban. A pénteket, a szombatot, és vasárnap éjjel már jövünk is vissza. Kevésnek találtam ezt a három napot, ugyanis amikor egyedül megyek Chicagóba, akkor általában három napnál többet töltök gyerekkori otthonomban. De Matthew munkájára hivatkozva ennyi időnk volt.
A szüleim úgy tervezték, hogy pénteken tartunk egy pár órás családi összejövetelt szülinapi buli néven, aztán Anya és én elsuhanunk egy fürdőruhát venni. Ugyanis a szombatot egy élményfürdőben töltjük, és nekem egy használható fürdőruhám sincs. Vasárnap pedig valószínűleg otthon pihengetünk a szüleimmel.
Csodás három napnak tűnt, és az is lett volna, ha nem jött volna közbe ez a kis affér. Eléggé le voltam hangolva, és még ez a kis utazás sem vidított fel. Mármint örültem, hogy találkozhatok a szüleimmel, de valahogy mégse.
Aznap korán feküdtünk le mindannyian. Mikor épp az alváshoz készülődtem eszembe jutott Nessie, és az, hogy reggel óta nem is láttam. Azt tudom, hogy Matthew találkozott vele, és hogy itthon van. De Nessie csak akkor érkezett meg, amikor én épp a fürödtem, és Matthew elmondása szerint állítólag rögtön le is feküdt aludni. Ügyesen megkérdeztem Matthewtól nehogy szimatot fogjon, hogy milyen kedve volt Nessie-nek. Mire ő mondta, hogy jókedve volt, állítólag örült, hogy ő is eltölthet három napot a családjával. Ebből rájöttem, hogy Nessie még semmit sem tud.
Mégis kissé idegesen feküdtem le Matthew mellé. Alvásról persze szó sem eshetett a történtek után, persze Matthew alig húsz perc múlva egyenletesen szuszogva aludt. Én csak a plafont bámulva feküdtem, és gondolkoztam.
Végig futattam gondolatban az elmúlt pár hét eseményeit. Először is az elejével kezdtem. Máig nem tudom, hogy mégis miért mentem bele ebbe a cserediákos dologba. Főleg arról nem volt fogalmam, hogy Matthew hogyan bírt rávenni arra, hogy elszállásoljam a lakásomba Nessie-t. Emlékszem, mennyire nem akartam Nessie-t, amikor a Londoni Cserediák Program egyik dolgozója először mesélt róla.
- Tizennyolc éves lány, az egyik londoni főiskolára szeretne járni – közölte az idős hölgy a monitort bámulva.
- Meséljen még róla! – kérleltem.
- Washington államban, egy kis városban él. A város neve Forks.
- Forks?
- Igen – bólogatott a nő. – Apró kis város, alig van négyezer lakosa.
- Tovább! – intettem.
- A neve Renesmee Carlie Cullen – mondta.
A vér megfagyott az ereimben, a szívem a duplájára gyorsult az ismerős vezetéknév hallattán.
- Inkább más diákot szeretnék elszállásolni a lakásomban – hadartam idegesen.
- De hát miért? Korban közel állnak egymáshoz, jól kijönnének egymással – nógatott.
- Nem, köszönöm. Mást szeretnék – álltam ki makacsul az elhatározásom mellett.
- Rendben – bólintott a nő. – Jelenleg ő az egyetlen diák, akit még senki sem fogadott be, de majd intézkedem az ügy érdekében.
- Köszönöm.
Ez után kissé idegesen jöttem haza, de azért valamennyire megnyugodtam. Ám mikor Nicky átjött kikérdezni a dolgok állásról, akkor újra végig futott rajtam a méreg.
- Norah, ne csináld már! – szidott le Nicky. – Miért nem fogadod el?
- Mert nem – közöltem határozottan. – Én nem fogok egy Cullen-nal együtt élni a lakásomban.
- De hát miért? Lehet, hogy semmi köze Edwardékhoz.
- És ha van? – tettem fel a kérdést felvont szemöldökkel. – Nem akarom őt, és kész. Lezártam azt a korszakot, nem akarom újra feltépni a sebeimet. Nem fogom újra kockáztatni az életemet, és a párkapcsolatomat.
- Kockáztatni?
- Igen. Te is tudod, hogy mi történik, ha újra kapcsolatba kerülök Edwarddal.
- Ezért nem hibáztathatod Edwardot – mondta Nicky hitetlenkedve.
- Miért nem? Ő csinálta mindig is a fesztivált. Miatta ment tökre egyszer a kapcsolatom Matthew-val. Soha többé nem engedem, hogy közénk álljon.
- Norah, most őszinte leszek – közölte Nicky, és közelebb hajolt az arcomhoz. – Nem ő tette tönkre a kapcsolatodat Matthew-val, hanem te. Tudtommal nem nagyon kellett téged unszolni, hogy mássz bele ebbe az egészbe.
- De ha ő nincs, akkor ez az egész meg sem történt volna – vágtam rá.
- Nem – rázta a fejét tiltakozóan Nicky, és elhajolt az arcomból végre. – Ha nincs David, akkor nem történt volna ez az egész.
- Nicky, nem hibáztathatod Davidet! – fakadtam ki. – És most a téma lezárva. Nem jön ide az a Cullen lány, és kész. Nem akarok egy Cullent sem az életembe. Elég volt nekem az a pár év – magyaráztam határozottan.
Aztán pár nap után valahogy mégis belementem ebbe az egészbe. Egyrészt a gyerekes kíváncsiságom miatt, de igazából Matthew vett rá erre az egészre.
- Köze van Edwardhoz? – kérdezte Matthew az ágyon fekve, felém fordulva.
- Nem tudom – feleltem. – Nem hiszem.
- Akkor jöhet nyugodtan – közölte.
- Nem hiszem – ráztam a fejem. – Valószínűleg már befogadta őt más.
- Nem biztos – mondta Matthew. – Figyelj, beszélj a céggel, és ha szabad még a lány, akkor csapj le rá.
- De neked nem baj, hogy Cullen? – kérdeztem félénken.
- Nem, amíg semmi köze nincs Edwardhoz – mosolygott kedvesen.
- Rendben, akkor holnap beszélek velük.
Megfordult a fejemben, az ágyban fekve, hogy talán mégse kellett volna Matthew-ra hallgatnom. Hisz nem volt arra garancia, hogy Nessie nem ismeri Edwardot. És a mai nap folyamán be is bizonyosodott ez. Rájöttem, hogy hazudtam Matthew-nak. Rettegve gondoltam a jövőre. Arra, hogy Matthew mit fog gondolni, ha kiderül, hogy Nessie Edward rokona, vagy legalábbis köze van hozzá.
Fejemet Matthew felé fordítottam, és tanácstalanul néztem kisimult, alvó arcát. Fogalmam sem volt, hogyan jöjjek ki szerencsésen ebből a helyzetből. Ráérsz még ezen gondolkozni, szólt belülről a hangocska, amely már külön életet élt a fejemben. Tekintetemet újra a plafon felé fordítottam, és folytattam a pár perce elkezdett gondolatmenetemet.
Ezután jött Nessie, és szinte ordított a külsejéről, hogy ő bizony egy igazi Cullen. Nem voltam semmiben sem biztos, de a fénykép mindenre választ adott.
Nessie Edward rokona – a fotó szerint a lánya -, valószínűleg vámpír, hisz vámpírok a leszármazottjai. Akkor tökéletesen hall minden hangot, és érez minden illatot, és nagy valószínűséggel van valamilyen szuperképessége is. De mi lehet az? Próbáltam vissza emlékezni az elmúlt pár hét eseményeire és furcsaságaira, de semmi sem szólt amellett a gondolat mellett, hogy Nessie-nek szuperképessége van.
Így hát maradt a megszokott tanácstalanság. Tényleg nem tudtam mit tenni. Ésszerű megoldásnak tűnt az, hogy beszélek Nessie-vel erről a dologról, vagy esetleg felhívom Edwardékat. De annyira féltem ettől az egésztől, hogy inkább magamban próbáltam rájönni a rejtélyre.
Fáradtan felsóhajtottam. Hátat fordítva Matthew-nak, oldalra fordultam és üveges tekintettel bámultam az ablakon beáradó londoni éjszaka fényeit. Csak feküdtem ott, az ágyban, a barátommal, és közben próbáltam visszatartani a torkomban bugyborékoló zokogásomat. A szemeim ennek ellenére megteltek könnyel, amelyek végül kibuggyantak és végig folytak az arcomon.
Ekkor az amúgy félhomályban úszó szobát hirtelen megvilágította a mobiltelefonom villogó kijelzője. Némán villogott másodpercekig az az idióta vacak, még a rezgést is levettem róla, nehogy Matthew felébredjen. Könnyben úszó szemekkel bámultam a telefonomat, aztán végül bátorságot vettem és magam elé húztam a készüléket.
Mary Brandon hív. Majdnem felvisítottam a név láttán, de sikeresen visszafojtottam. Helyette rám tört a kínkeserves zokogás, aminek a hangját a számra nyomott kezemmel próbáltam tompítani. A mai napon sokadjára újra előtört belőlem a sírás, az önsajnáltatás. Próbáltam gondolatban alaposan helyre rázni magam, amolyan kioktató beszólásokkal, mint például „Norah, az istenit, fejezd be a bőgést!” vagy a „Ez nem te vagy! Ne hagyd, hogy lehúzzon a mélybe a bánat!”. De sajnos a buzdító gondolatok sem tudtak megnyugtatni. Az agyam kénytelen-kelletlen újra elém vetítette a bánatom okát, amitől én egyre hevesebben vettem a levegőt a percek óta tartó zokogásom miatt.
Fájt mindenem. Fájt a tudat, hogy most már sose leszek normális. hogy nem élhetek úgy, mint egy normális, huszonéves nő. Bele gondoltam, hogy most mi lenne, ha minden másképp történt volna, és egyből tudtam a választ. Ha minden másképp történt volna, akkor nagy valószínűséggel már régesrég a föld alá lennék eltemetve, vagy pedig egy diliházban. De nem így történt.
Mert nem a föld alatt voltam és nem is egy diliházban, hanem egy ágyban fekve a barátommal az oldalamon, miközben azon gondolkoztam, hogy mihez kezdjek. Rájöttem, hogy csakis magamnak és az idióta kíváncsiságomnak köszönhetek mindent. Ha nem lettem volna olyan átkozottul gyanakvó és kíváncsiskodó, akkor mindez nem történt volna meg. Akkor most nem tudnám, hogy Nessie Edward leszármazottja. Akkor most vígan élném az életemet Matthew-val, idióta problémák és vámpírok nélkül.
Aztán eszembe jutott, hogy végül is miért jöttem Londonba. Azzal az elgondolással költöztem ide, hogy itt végre új életet kezdhetek. Úgy terveztem, hogy gond nélkül fogom élni az életemet Nickyvel, majd később Matthew-val. Úgy terveztem, hogy összeházasodunk, majd végül szülők neki pár gyereket, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. De ez a tervem ma délelőtt füstbe szállt.
Lehet, hogy már az egész világon nincs olyan zug, amely biztonságos lenne számomra? Nem kellett sokat gondolkoznom ezen, a választ már régesrég tudtam. Nincs ilyen hely, és nem is lesz. Sehol és soha nem leszek biztonságban. Hacsak… Nem, ráztam meg a fejem, nem gondolhatok arra, hogy meg kéne halnom. Forks után rengetegszer megfordult már a fejemben, de most sokkal erősebben tört rám a halál utáni vágyakozásom Sose tettem meg, egyszerűen nem mertem, mint ahogy most sem. Nem akartam bánatot okozni a szüleimnek, és a családomat, meg a barátaimat sem akartam cserbenhagyni, főleg nem Matthew-t. Muszáj élnem, hiába szenvedés lassan minden egyes perc. A szenvedés az élet főérzelme, ahogy a szerelem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése