Hat évvel később, London
- Az ember csak néz okosan, és várja, hogy a másik mondjon valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak. Nem lehet mit mondani.
- Nem is kell – mosolyogtam rá szelíden. - Nem kérem, hogy búcsúzz el!
- De, el kell búcsúznom – felelte makacsul. - Hisz elmész, ki tudja hány évre.
- Örökre – közöltem.
- Ne mondd ezt! - szidott le halkan. - Hiszek abban, hogy vissza fogsz még térni.
A torkomban lévő gombóc a felszínre tört, és a szemeimből könnyek kezdtek hullni. A szám lekonyult, és keserves sírásba kezdtem.
- Edward... - súgtam elfúlóan. - Én nem fogok vissza térni – jelentettem ki valamivel érthetőbb és hangosabb hangon.
- Ha te nem, akkor majd én – közölte Edward határozottan, majd durván megmarkolta a tarkómat és hirtelen magához húzott egy csókért.
A szemeim akaratlanul és rettentő gyorsan nyíltak ki. A szobába áradó fény szúrta a szememet, lihegtem, a pulzusom az egekig ért, és az egész testem izzadságban úszott. Pislogtam párat, és mélyeket lélegeztem, miközben kinyújtottam a karjaimat és a hátamra fordultam. Kezem oldalra nyúlt keresve valamit, de mint minden reggel, mellettem üres volt az ágy.
Kezeimmel néhányszor megdörgöltem az arcom, majd mély lélegzeteket véve lelöktem magamról a meleget adó takarót és kimásztam az ágyból. A szekrényemből kihalásztam az aznapi ruhámat, bele sem nézve a szekrényajtóba épített tükörbe. A ruhákat a hónom alá csapva átsiettem a hálószobámmal szemben lévő fürdőszobába. A ruháimat letettem a csap előtt álló barna kis székre, és a mai reggelen először belenéztem a tükörbe.
A tükörképem egyszerre volt ismerős és ismeretlen. Mondhatni ismerős ismeretlen volt számomra. De abban színtisztán biztos voltam, hogy egyáltalán nem hasonlítottam az évekkel ezelőtti mivoltomra.
A hajam, mely egész életemben sötétbarna színben pompázott, immár lassan fél éve világosbarna színben, szőke melírcsíkokkal gazdagítva virított a fejtetőmön. De a hajammal kapcsolatban egy valami nem változott az évek alatt. Méghozzá a hossza, hisz mint évekkel ezelőtt most is a hátam közepéig ért.
A bőröm színe jelenleg napbarnított volt, persze a szolárium hatásának köszönhetően. Régebben fehér voltam, mint a fal. Ez többnyire a David halála miatti depressziómnak volt köszönhető, utána pedig annak, hogy Forksba költöztem, ahol csak álmaimban láthattam napfényt. Ám London sem a napsütötte utcáiról volt híres. London olyasmi volt, mint Forks. Mindennap esett az eső, állandóan borús volt az ég, napfényt pedig csak nyaranta lehetett látni. De én a borús idő ellenére úgy néztem ki, mint aki órákon keresztül egy forró, napsütötte teraszon feküdt meztelenül.
Az alakom sem volt már a régi. Régebben nem voltam egy vékonyfajta, de az elhízottak klubjába sem tartoztam. Karcsú voltam, és ahol kellett, ott kerekded. De mára már ez egyáltalán nem volt rám igaz. Lefogytam, a szüleim szerint kezdtem úgy kinézni, mint egy aneroxiás. Bevallom, nekem se tetszett a jelenlegi formám. De már nem tudtam mit tenni, hisz tudtam, földöntúli csoda kell ahhoz, hogy újra a régi mivoltomra hasonlíthassak.
Felsóhajtottam, és lenyúltam az előttem álló széken lévő melltartómhoz, hogy fölvehessem, amikor a tekintetem akaratlanul is az ujjaimra vándoroltak, és önkéntelenül megmerevedtem. Az agyam ösztönszerűen járni kezdett. Az álmom újra lejátszódott lelki szemeim előtt.
- Az ember csak néz okosan, és várja, hogy a másik mondjon valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak. Nem lehet mit mondani.
- Nem is kell – mosolyogtam rá szelíden. - Nem kérem, hogy búcsúzz el!
- De, el kell búcsúznom – felelte makacsul. - Hisz elmész, ki tudja hány évre.
- Örökre – közöltem.
- Ne mondd ezt! - szidott le halkan. - Hiszek abban, hogy vissza fogsz még térni.
A torkomban lévő gombóc a felszínre tört, és a szemeimből könnyek kezdtek hullni. A szám lekonyult, és keserves sírásba kezdtem.
- Edward... - súgtam elfúlóan. - Én nem fogok vissza térni – jelentettem ki valamivel érthetőbb és hangosabb hangon.
- Ha te nem, akkor majd én – közölte Edward határozottan, majd durván megmarkolta a tarkómat és hirtelen magához húzott egy csókért.
Hetek óta ez a furcsa álom gyötört. Nem volt rémálom, sem jó, egyszerűen egy emlékálom volt. Merthogy ezt az álmomat csak így hívtam, hisz a benne előforduló mondatok és cselekmények pontról pontra megtörténtek már velem még évekkel ezelőtt. Mindössze annyi volt benne a hiba, hogy az utolsó mondat és mozdulatsor egyáltalán nem történt meg. Az már álom volt.
Álmomban Forksban voltam, annak az épületnek a folyosóján, amelynek az egyik lakásában éltem évekkel ezelőtt, avval a személlyel, aki egykor a boldogságom megtestesítője volt. Ez a személy Edward Cullen volt, a vámpír, aki hónapokig csalta velem a barátnőjét, és akivel később én csaltam az akkori barátomat. Edward Cullen, akibe halálosan szerelmes voltam.
Szóval a forksi társasház folyosóján álltam Edward Cullennal és búcsúzkodtunk, csak úgy, mint évekkel ezelőtt. Ugyanazok a mondatok hagyták el ajkainkat álmomban, mint azon a szörnyű napon. Viszont a hiba az volt benne, hogy Edward nem fogadta el a távozásomat, és nem mondta azt, hogy várni fog, hanem határozottan közölte, hogy ő fog visszatérni akár akarom, akár nem, és erőszakosan megcsókolt. A kijelentése szörnyen megrémisztett. Hisz azt mondják, hogy az álmok jelet adnak a jövőről, és felkészítenek arra. Én pedig szörnyen rettegtem attól, hogy Edward tényleg vissza fog térni, hogy tényleg meg fog keresni.
Sóhajtottam egy nagyot, és ujjaimmal végig simítottam a gyűrűimen, majd a tüdőmben évek óta lakozó üresség fájdalmasan felizzott, mikor ujjaim között éreztem az apró jegygyűrűt, melyből már kiesett pár kő, és a megharapott almát formáló gyűrűt.
Rutinos volt ez a mozdulat. Naponta többször is megsimogattam és nézegettem a gyűrűimet, melyeket Edwardtól kaptam. Hisz ezek a gyűrűk emlékeztettek a múltamra, a csodálatos életre, melyet sajgó szívvel hagytam el. Emellett a gyűrűk jelképezték egykori igaz szerelmünket. Azt, hogy én Edwardé vagyok, amíg a halál vagy éppen a sors furcsa fintora el nem választ tőle. Pedig ez már megtörtént évekkel ezelőtt.
Edward egyszer azt mondta, hogy azért adja nekem ezeket a gyűrűket, mert én vagyok élete szerelme, és csak akkor adhatom vissza neki, ha én már másként érzek. Egyértelmű, hogy az érzéseim az óta sem változtak, pedig szívesen visszaadtam volna neki. Hisz már nincs semmi, ami összeköthetne minket a közös múltunkon kívül.
Ugyanis Edward már évek óta nincs az életemben, hiszen önszántamból hagytam el őt a saját önértékelési problémáim miatt. Pedig megoldódott volna a gond, ha őszinte lettem volna akkoriban mindenkivel, de nem így történt. Akkoriban alig húsz éves voltam, mondhatni egy gyerek, aki akkor lépett be a nagybetűs ÉLETbe, ezért érthető, hogy gyerekes módon megfutamodtam.
Mikor elhagytam Forks-t és azokat, akiket szeretek, azonnal a szüleimhez költöztem Chicagóba egy kis időre. A szüleim nem szóltak semmit a költözésemhez, teljes mértékben megértettek engem, hisz tudtak mindenről, ami velem történt, és ez jelenleg is így van. Minden tudtak rólam, és elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Ezért arról is tudomásuk volt, hogy még hat év eltelte után is szerelmes voltam Edwardba. Merthogy tizenhét évesen megfogadtam, hogy akármerre is sodor az élet halálomig az övé vagyok, és szeretni fogom. Hiába volt jelenleg egy másik barátom lassan három éve.
Gondolataimból a kintről beszűrődő beszélgetések moraja ébresztett föl. Megtöröltem a szemem, merthogy gondolataim alatt alaposan sírásra torzult az arcom, és vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak. Közben felöltöztem, kisminkeltem magam, és ki tudja mennyi idő után kimerészkedtem a fürdőszobából.
Utam azonnal a fürdőszoba mellett helyet foglaló konyhába vezetett. Ám az ajtóban megtorpantam, és keresztbe tett karokkal az ajtófélfának dőltem, miközben halványan mosolyogva néztem a konyhapultnak dőlő testvéremet, Nicky-t, és barátját, Sean-t.
Nicky szintén sokat változott az évek alatt. Forksban még hosszú, barna haja volt, melyet évekig növesztett és imádott. Ám most fekete színű volt, rövid, és bubifrizura formájú. Ám ellentétben velem az ő alakja még mindig csodás volt. Talán az évek alatt felszedett egy-két kilót, de még mindig nagyszerűen nézett ki.
Nicky elköltözésem után még két évig Forksban lakott, de ennek ellenére a kapcsolatunk továbbra sem változott. Naponta többször is beszéltünk telefonon, ám amikor elmondtam neki, hogy Londonba akarok költözni, akkor jött velem. Ezért is volt Nicky Londonban velem együtt lassan négy éve, egy társasházban, a szomszédomként. Persze jó szeretőhöz illően Sean is jött Nickyvel, hisz már lassan több mint hat éve együtt jártak.
Ám amióta ide költöztünk mindhárman, azóta Nicky és Sean minden reggel nálam kávéztak. Ezért is voltak most is a konyhámban.
- Jó reggelt! – köszöntem hangosan, mire Nicky és Sean szétugrottak.
- Öhh… - vakarta meg a tarkóját Nicky zavartan, majd elvette a konyhapultról a kávésbögrémet. – Szia, Norah! – motyogta, és bugyután mosolyogva felém nyújtotta a bögrémet.
- Mi a helyzet, srácok? – kérdeztem mosolyogva, miközben elvettem Nickytől a kávémat, és neki dőltem a konyhapultnak.
Nicky alsó ajkát rágcsálva és a fejét rázva a padlót bámulta, míg Sean összeszorított lábakkal ácsorgott előttem, miközben a mennyezetet bámulva a pólója alját ráncigálta lefelé.
- Sean, jól vagy? – kérdeztem aggódóan, miközben a vigyorom egyre szélesebb lett.
- Persze, persze – bólogatott hevesen Sean, majd idegesen a karórájára pillantott, ami nem is volt. De nem szóltam neki, inkább próbáltam visszatartani a kacagásomat.
- Na, mi megyünk – szólt Nicky, mire Sean megkönnyebbülten felsóhajtott és ki is ment a konyhából.
- Persze, menjetek! – bólogattam vigyorogva.
- Te magad vagy a megtestesült ördög – súgta Nicky boszúsan, miközben elment előttem.
- Nicky – szóltam utána, mire ő megfordult. – Talán nem kéne a konyhámban kufircolni – közöltem szemtelenül, és vigyorogva rá kacsintottam, mire Nicky felmutatta a középső ujját és kiment.
Ajtócsapódás hallatszódott, egy halk „helló”, aztán pedig halk neszezés. Óvatosan kortyolgatni kezdtem a kávémat csukott szemekkel, és gondolkodni kezdtem a mai teendőimről.
- Jó reggelt, drágám! – csendült fel a közelben egy mély, rekedtes férfihang, mire én ijedten összerezzentem. Elvettem ajkaimtól a kávésbögrémet, vettem egy mély lélegzetet, és mosolyogva a hang irányába fordultam.
A konyhaajtóban állt a barátom. A barátom, akivel lassan már három éve jártam. Ez a fiú, aki már három éve fontos szerepet játszott az életemben, Matthew Hoffman volt. Az a Matthew, akivel évekkel ezelőtt Forksban is jártam, akit folyamatosan csaltam Edwarddal akkoriban. Az a Matthew, aki általános iskolás kora óta táncol, és aki a világ egyik legjobb embere, akit valaha is ismertem. Ezért is jöttem össze vele újra három évvel ezelőtt.
- Jó reggelt, hercegem! – köszöntöttem, majd letettem a konyhapultra a kávémat és egy rövid csókot nyomtam az ajkaira, miután beljebb lépett.
- Hogy vagy? Eléggé nyúzottnak tűnsz – mondta bizalmatlanul méregetve, miközben levette magáról a dzsekijét.
- Jól vagyok, csak megint rosszat álmodtam – legyintettem, és újra kortyolgatni kezdtem a kávémat.
- Már megint? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Szerintem ideje lenne Chicagóba utaznod, hogy kimehess a temetőbe. Rég voltál már ott, ezért is álmodsz folyamatosan Davidről.
Természetesen eszem ágában sem volt elmondani Matthew-nak, hogy álmaimban Edward kísért David helyett. Álmaim kezdetekor elmondtam neki, de ő erre csak felhúzta magát, és avval vádolt, hogy újra tartom a kapcsolatot Edwarddal, és biztos bűntudatom van emiatt. Természetesen ez nem volt igaz, ezért csúnyán össze is kaptunk, de aztán Matthew bocsánatot kért, és az óta nem is beszéltünk erről.
A veszekedést elkerülve pedig azt hazudtam neki, hogy első szerelmemről álmodom mostanság, aki évekkel ezelőtt drogtúladagolásban meghalt. Ugyanis kevesebb, mint három évvel ezelőtt beszámoltam Matthew-nak az életemről. Ezért tudomása volt Davidről is.
A köztünk lévő csendet a telefonom csörgése törte meg. A zsebemből előhúztam az üvöltő mobilomat, és a zölden világító gombot megnyomva a fülemhez emeltem.
- Szervusz, Norah! Mary Brandon vagyok – szólt a vonal túlsó végéről egy vékony, simogató női hang. – Nem zavarlak?
- Szia! Nem, dehogy. Mit szeretnél? – kérdeztem mosolyogva.
- Csak azt szeretném mondani, hogy a repülőgép délben fog landolni a londoni repülőtéren – közölte.
- Rendben. Oda fogok érni – ígértem.
- Tökéletes. Ha bármi gond akad esetleg, akkor azonnal hívj!
- Nem lesz semmi gond.
- Remélem. A mai nap folyamán még föl foglak hívni, és akkor egyeztetjük a jövőbeli terveinket.
- Rendben. Még egyszer, köszönök mindent! Majd még beszélünk. Szia! – köszöntem el, és a pirosan világító gombot lenyomva kikapcsoltam a hívást.
- Mi van? – kérdezte Matthew kíváncsian a vigyorgó arcomat elnézve.
- Ma fog megérkezni a csaj – válaszoltam vigyorogva.
- Akkor ma ünnepelünk? – kérdezte Matthew vidáman.
- Naná!
Egy órával később
A kocsiban ültem és London egyik dugójában dekkoltam. Az ablak félig le volt eresztve, a szél lágyan zúgott a fülem mellett és simogatta a hajamat. Vidám mosoly futott végig az arcomon, mikor végre a gázra léphettem és a megengedett sebességhatáron túl végig száguldhattam a forgalmas úton.
Kicsit kedvemet szegte az, hogy pár perc után le kellett lassítanom, és parkolóhelyet kellett keresnem az autókkal teli repülőtéri parkolóban. Pár perc keresgélés után találtam is egy szabad parkolóhelyet nem messze a bejárattól, ezért pedánsan beparkoltam és leállítottam a zümmögő motort. Majd az anyósülésből kikaptam a táskám és kiszálltam az autóból.
Kényelmes tempóban végig haladtam a járdán, és az önműködő ajtó kinyílása után beléptem az emberekkel teli épületbe. A falba épített digitális tábláról leolvastam az időt és az érkező gépek időpontjait, majd büszkén elmosolyodtam, amiért ilyen pontos vagyok, hisz pont időben érkeztem.
Szemeimmel kerestem egy szabadülőhelyet, majd mikor megtaláltam az ideális széket, leültem rá, és keresztbe tett lábakkal várakozni kezdtem.
Tanácstalanul körbe néztem, majd nagyot sóhajtottam és az ujjaimat összekulcsolva a térdeimre tettem. Ujjaimmal végigsimítottam a gyűrűimen, mire a tüdőmben évek óta lakozó üresség fájdalmasan izzani kezdett, a lélegzetem pedig egy pillanatra elakadt.
Már megint kezdem, gondoltam. Ujjaim újra és akaratlanul hozzáértek az ékszereimhez, mire önszántamból elrántottam a kezem, és hogy ne legyen feltűnőek a magasba tartott karjaim beletúrtam a hajamba. Füttyszó hallatszódott a távolból, mire én kíváncsian hátrafordultam.
A mögöttem álló székeken három férfi ült, akik pajzánul mosolyogtak rám. Az egyikük még rám is kacsintott, mire a másik kinyújtotta a nyelvét és rettentő gyorsan mozgatni kezdte, kimutatva így, miket tenne velem, ha vele lennék kettesben, meztelenül. A harmadik csak mosolygott rám, de nem kerülte a figyelmemet a nemi szervén pihenő keze.
Hamiskásan rájuk mosolyogtam, majd szélsebesen előre fordultam. Egyből eszembe jutott Matthew, és hálát adtam az égnek, amiért nem jött velem a reptérre. Tudtam, hogy hatalmas botrányt csinált volna a három férfi miatt. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy rajta kívül másnak is tetszem, és ez egy szörnyen rossz tulajdonsága volt.
Matthew-val több mint három évvel ezelőtt találkoztam Londonban, egy parti alkalmával. Nicky és Sean három éves összetartozásukat ünnepeltük meg, amire Matthew is hivatalos volt. Először feltűnésmentesen próbáltam kikerülni őt, hisz tudtam, meg van rólam a véleménye, de aztán valahogy mégis egymás mellé kerültünk. Meglepetésemre Matthew rég nem látott barátjaként üdvözölt, és igazán önfeledten, a múltat félre téve beszélgetni kezdtünk. Kezdetben eléggé felszínes témákról kezdtünk csevegni, mint például a bulin elhangzó zenéről, vagy a partin megjelenő vendégekről. Aztán kis idő múlva a félelmemet legyűrve érdeklődni kezdtem róla, megkérdeztem tőle, hogy táncol-e még, és hogy jelenleg hogy alakul a magánélete.
Elmondta, hogy még mindig táncol, hogy jelenleg teljesen szingli, és hogy pont a buli előtt egy héttel költözött ő is Londonba, merthogy Sean-nal nyitni szeretnének egy tánciskolát. Álmélkodva hallgattam a terveit a tánciskoláról, amit ő nagyon furcsállott. Végül a beszámolója végén szégyenkezve bevallottam, hogy a közös londoni tánciskolájukról még sose hallottam, még pedig azért, mert Sean-nal nem éppen a barátságunkról voltunk híresek.
Sean ugyanis a fejem tetejétől egészen a lábam ujjáig szívből gyűlölt. Ezt ő mondta, amikor Londonba költözött. Szerinte én egy szörnyen gonosz lotyó vagyok, amiért képes voltam Matthew-t, a legjobb barátját, hónapokig hülyíteni. Persze nekem eszem ágába sem volt a bocsánatáért esedezni, ezért csak nemtörődömséggel vállat vontam. Természetesen megbeszéltünk higgadtan, felnőttek módjára, hogy mindkettőnk számára fontos Nicky, ezért nem fogunk marakodni, ha esetleg egy légtérbe kerülünk. Ezért Sean-nal csak köszönőviszonyba voltunk, holott legszívesebben sárba tiportuk volna egymást a bántó szavainkkal.
Végül Matthew is meg merte kérdezni tőlem, hogy mi van velem mostanság, és hogy együtt vagyok-e még Edwarddal. Teljesen érzelemmentesen elmondtam neki, hogy Edwarddal már nem járunk, és hogy Londonban élek, szingliként. Matthew teljesen ledöbbent, és nevetve megjegyezte, hogy azt hitte, Edward és én örökre együtt leszünk. Keserű mosollyal az arcomon bevallottam, hogy én is.
Ez után a beszélgetés után teljesen felszabadultak lettünk. Elmeséltük egymásnak az elmúlt éveket, amiket külön töltöttünk, és felhoztuk a múltat is. Szerencsére Matthew nem mutatta, hogy mennyire rosszul esett neki a történtek, de azért beismerte, hogy nálam jobb lányt keresve sem találna, és hogy akkoriban fülig szerelmes volt belém.
Azon az éjszakán úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt Matthew-nak. Szóval randizgatni kezdtünk, és meglepődve tapasztaltam, hogy Matthew nagyszerű hatással van rám, és én is rá. Ezért pár találkozgatás után végül összejöttünk. Azóta pedig boldogan éltünk, mint hal a vízben.
Elmélkedésemet egy halk torokköszörülés zavarta meg, mire én szinte bambán néztem föl az előttem álló lányra. Szinte azonnal tátva maradt a szám a látványától, ami eléggé furcsa volt, hisz az évek alatt teljesen megfeledkeztem az efféle csodálkozásoktól.
Az előttem álló lány szinte fájdalmasan gyönyörű volt. Nem hétköznapi szépség volt, és nem is olyan szépség, amilyenek a magazin címlapokon szoktak villogni. Ez a lány vakítóan gyönyörű volt, ismerősen gyönyörű.
Kicsit sápadt volt a bőre, hibátlan vonásai ellenére ízlésesen ki volt sminkelve. Nagy, zöld szemei, aminek felettébb furcsa árnyalata volt, izgatottan csillogtak, ajkai pedig szégyenlős mosolyra voltak húzódva. Szép arcát bronzvörös hajzuhatag keresztezte, mely egyenes tincsekben hullott vékony vállaira.
- Elnézést a zavarásért – szólt halkan, hangja észbontóan lágy és gyönyörű volt -, ön Norah Kinney?
- Igen, én vagyok az – feleltem.
- Renesmee Cullen vagyok – közölte.
Mikor gyöngéden kiejtette száját a Cullen vezetéknevet, akkor a tüdőmben élő üresség fájdalmasan felizzott. Az arcom halványan fájdalmas torzba változott, de a torkomban növekvő gombócot legyűrve a lányra mosolyogtam, és felálltam.
- Örülök, hogy itt vagy – szóltam, és a lánnyal együtt kisétáltam a londoni reptérről. Beszálltunk az autóba, és útnak indultunk az otthonunk felé, Renesmee új otthonához.
Az utazás alatt folyamatosan figyeltem a lányt a szemem sarkából. A szívem hevesen dobogott, amikor egyre több furcsaságot véltem felfedezni a Cullen lány küllemén.
Pár hónappal ezelőtt azt az elvetemült ötletet találtam ki, hogy olyan diákokat szállásolok el a lakásomba, akik a londoni iskolákba szeretnének járni, de sajnálatos módon nem itt laknak. Ezért is utazott Renesmee Cullen Londonba, és szerintem eléggé egyértelmű, hogy miért pont ő jött hozzám.
A londoni cserediákprogram dolgozói azonnal Renesmee-t ajánlották nekem, mondván, a lány korban közel áll hozzám, és szerintük nagyszerűen meglennénk. Amikor megtudtam, hogy a vezetékneve Cullen, és hogy Forks-ban él, egyből el akartam utasítani az ajánlatot a józanész mellett tanúskodva. De Nicky és Matthew nagyszerűen tudott hatni rám, ezért rábeszélt a dologra, így én is rábólintottam az ajánlatra.
Ezután pedig csak reménykedni tudtam. Reménykedtem abban, hogy a hozzám költöző lánynak köze van Edwardhoz, esetleg a Cullen család bármelyik tagjához.
Egy nap megnéztem az összes internetes közösségi oldalt, hátha találok egy-két adatot a lányról, de sajnálatos módon a leányzó egy internetes közösségi portálon sem volt beregisztrálva. Így maradt a remény, az idegeskedés, és a Cullen család körül forgó gondolataim.
Jelenleg is abban reménykedtem, hogy lány ismeri Edwardékat. És őt elnézve, azt hiszem, nem tévedtem, holott nem tudtam semmit a lány szüleiről, sem a rokonairól. Egyedül a nagynénjével beszéltem, Mary-vel, akinek elmondása szerint Renesmee szülei egy autóbaleset alkalmával, sajnos, meghaltak.
Reméltem, hogy hamarosan mindent megtudok Renesmee életéről, családjáról, és akkor talán összeáll bennem a kép. Legalábbis ebben reménykedtem.
NORAH GYŰRŰI:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése