A másnap reggel elég nehézkesen indult számomra. Semmi kedvem nem volt kimászni a melegágyból, ráadásul eléggé le is voltam szívva energiailag. A tegnapi szülinapi buli eléggé fárasztóra sikeredett. Ahogy azt apám megjósolta, mindenki rendesen kiszívta a vérem, csakhogy érezzem a törődést, legnagyobb örömömre. Valamikor éjfél tájékán sikerült az ágyba kerülnöm, és nyolc óra múlva kelhettem is fel, hogy elindulhassunk a családi fürdőzésre.
- Norah, ébredj! – súgta Matthew, miközben a vállamat simogatta.
- Öt perc – morogtam, majd a fal felé fordultam, és a fejemig húztam a takarót.
Sikerült is visszaaludnom, de az öt perc számomra két másodperc volt, ugyanis Matthew újra elkezdett ébresztgetni.
- Fent vagyok, az istenit! – csattantam föl, és bosszúsan lerántottam magamról a takarót.
- Jól van, nyugi – tette fel a kezeit Matthew.
- Bocs – morogtam, miközben megdörzsöltem az arcomat. – Csak utálok korán kelni – mosolyodtam el halványan és hunyorogva.
- Tudom – vigyorodott el, majd óvatosan megpuszilta a szám. – Kezdj el készülődni! Anyádék már kész vannak.
- Oké – bólogattam, majd nagyot sóhajtottam és elkezdtem öltözni.
Mivel nem hoztam magammal egy ruhát se, ezért az ottani szekrényemből öltözködtem. Ám ez szörnyen rossz döntés volt, ugyanis a szekrényben csakis a régi, kamaszkori cuccaim voltak. Szó se róla mindegyik jó volt még rám, bár néhány ruhadarab már egyáltalán nem az én stílusom volt. Így az amúgy az alig öt perces öltözésből tíz perces lett, köszönhetően annak, hogy fel kellett túrnom a szekrényt, hogy találjak egy-két normális göncöt.
Nehezen, de végül találtam egy egyszerű fekete pólót, egy világos farmert, és egy nagyobb fekete táskát. Nem igazán tetszett az aznapi ruha összeállításom, de azzal nyugtattam magam, hogy egész nap fürdőruhában leszek. Bepakoltam a táskámba a legfontosabb cuccaimat, és Matthew-ét is, majd végül lekecmeregtünk az emeletről.
A konyhában találtuk a szüleimet. Apám a szokásos reggeli kávéját itta, és a reggeli újságot olvasta, anyám pedig egy nagy táskába próbált bele tuszkolni néhány törölközőt.
- Jó reggelt! – köszöntünk Matthew-val, a szüleim pedig vissza.
- Mikor indulunk? – kérdeztem.
- Apád megissza a kávét, és indulhatunk – közölte Anyu, majd becipzárazta a táskát.
- Addig elmegyek még készülődni – feleltem, majd sarkon fordultam és bementem a fürdőbe.
Megmostam az arcomat és a fogamat, majd megpróbáltam a cipős szekrényből előkeresni egy elfogadható cipőt. A cipős szekrényben is csak a régi cipőim voltak, amik nem éppen a nőiességükről voltak híresek. Rengeteg torna –és deszkás cipő foglalt helyet. Végül nagy nehezen előszedtem egy egyszerű fekete cipőt. Nem igazán tetszett, de kényelmes volt, szóval rajtam maradt.
- Drágám, indulunk! – kiáltott Anyu a konyhából.
- Kész vagyok! – szóltam vissza.
Még utoljára megnéztem magam a tükörben, aztán megálltam az előszobában megvárni a többieket. Matthew volt az első, aki oda jött hozzám. Mosolyogva végig nézett rajtam, majd hangos röhögésbe kezdett.
- Mi van? – kérdeztem kíváncsian.
- Rajtad meg mi a szar van? – vihogott, miközben a lábaimra mutatott.
- Jó, tudom, hogy ronda, de most ez van – közöltem.
- Nem ronda, csak furcsa – közölte, majd újra elkezdett hahotázni. – Évekkel ezelőtt láttam rajtad ilyet utoljára. Úgy nézel ki, mint egy kis tinédzser.
- Kapd már be, jó? – szóltam vissza, és keresztbe tettem a karjaimat a mellem előtt.
- Mi van már megint? – jött oda hozzánk Apu, kezében a nagy táskával.
- Matthew kritizálja a cipőmet – árulkodtam.
- Nem kritizálom, csak furcsállom – felelte Matthew védekezve.
- Jó, fejezzétek be! – mondta apám, majd kinyitotta a bejárati ajtót és kiment rajta.
Pár másodperc múlva anyám is megjelent, aki követte apámat, de előtte szólt, hogy zárjuk be a lakást. Szótlanul bólintottam, majd mikor egyedül hagyott minket anyám, kutatni kezdtem a táskámban a napszemüvegem után.
- Amúgy nagyon tetszel – szólt Matthew.
Nem feleltem, csak felvettem a szemüvegem és elkezdtem nézegetni magam a tükörben.
- Norah – szólított, és mögém állt, majd átölelte a derekam. – Ne sértődj be!
Arról van szó, hogy nem sértődtem. Csupán nehezen viseltem el, ha a tinédzserkoromról volt szó. Nem voltam rá annyira büszke, mondván David és Edward nem éppen a serdülő éveim fénykorai voltak. A szívem mélyén tudtam, hogy azok voltak a legszebb évek az életemben, de tudtam, hogy mégis ezek az esztendők ejtették a legnagyobb sebet a szívemben.
- Jó – sóhajtottam, majd felé fordultam. – Nem sértődtem be – mosolyodtam el.
- Biztos? – kérdezte, és felemelte az orromról a napszemüveget.
- Biztos – kacsintottam, majd adtam egy puszit a szájára.
- Akkor jó – mosolyodott el ő is, majd visszatette az orromra a napszemüveget.
Bezártuk a házat, majd kisétáltunk a szüleimhez az autóhoz. Még mielőtt kiléphettünk volna a kapun, Matthew megragadta a kezem és magához rántott.
- Szeretlek – felelte, majd megcsókolt.
- Én is szeretlek – válaszoltam, majd újra csókban forrtunk össze.
Kézen fogva kimentünk az utcára, majd beültünk apám kocsijába a hátsó ülésre.
- Indulhatunk? – kérdezte apám a visszapillantóba nézve.
- Indulhatunk – bólintottam vigyorogva, közben az autóval útnak indultunk az élményfürdő felé.
Az út körülbelül egy órás volt. Ez idő alatt anyám mesélt a helyről, majd mindenféle dologról beszélgetni kezdtünk. A beszélgetés alatt apám furcsán csendben volt. Üres tekintettel meredt az útra, néha a visszapillantó tükörbe nézett, de amúgy meg se szólalt. Furcsálltam ezt, és egyfajta rossz érzés keringett bennem, de próbáltam nem foglalkozni vele.
- Megérkeztünk – közölte Apu, majd leállította az autót.
Mindannyian kiszálltunk az autóból. Apám kivette a nagy táskát a csomagtartóból, majd bementünk a hatalmas épületbe. A recepción kaptunk mindannyian egy színes, műanyag, óra formájú karkötőt, aztán végre bemehettünk a zajjal teli medencés helységbe.
Óriási medence volt, ráadásul rengetegen voltak. Volt ott csúszda, centrifuga, jakuzzi –és miegymás. Miután kellően kigyönyörködtük magunkat, keresni kezdtünk egy szabad helyet, ahová letelepedhettünk. Kis idő múlva szerencsére a medencétől nem olyan távol találtunk is egy kicsike helyet.
Lepakoltunk, a strandágyakat leterítettük néhány törölközővel. A szüleim elkezdtek kipakolni a nagy táskából, míg Matthew és én vetkőzni kezdtünk. Majd kézen fogva bementünk a mellig érő vízbe, a szüleimet egyedül hagyva.
- Kellemes ez a víz – szólt Matthew, miközben a kezeivel végig simított a vízen.
- Kicsit hideg – feleltem.
Matthew elmosolyodott, majd magához húzott. Lábaimmal átöleltem a derekát, karjaimmal pedig a nyakát, Matthew pedig szorosan magához szorított.
- El tudnám viselni, ha mindig ilyen könnyű lennél – közölte vigyorogva.
- Most arra célzol, hogy dagadt vagyok? – kérdeztem döbbenten.
- Dehogy – nevetett, majd elindult velem a vízben.
- Akkor jó – sóhajtottam.
- Nekem úgy vagy jó, ahogy vagy – mondta, majd fordult egyet és leült a vízben.
Leszálltam róla, majd hátat fordítottam neki, és a nyitott lábai közé ültem. Matthew karjaival magához húzott, fejét pedig a vállamra tette.
- Olyan jó itt lenni. Távol a munkától, távol Londontól – szólt egy kis idő múlva.
- Nem szeretsz Londonba lenni? – kérdeztem meglepődve.
- De, szeretek. Csak sosincs ott egy nyugodt percünk se. Mindig van nálunk valaki, sose tudunk kettesben lenni.
- Ha most Nessie-re gondolsz, akkor tudod jól, hogy kell a pénz – közöltem felkészülve a vitára.
- Igen, tudom. Csak nem értem. Simán elég nekünk az én fizetésem.
- Tudom, de azért jó egy kis kiegészítés. Amíg nem találok valami normális munkát.
- Mondtam már, hogy nem kell dolgoznod, Norah. Van munkád, tudod jól.
- Hát persze. Havonta egyszer el kell intéznem valamit a főnöködnek és ennyi. Ez nem munka, Matthew, ezt jól tudod.
- Akkor mit szeretnél dolgozni?
- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. – Igazából főiskolára szeretnék menni.
- És miért nem mész?
- Úgy tervezem, hogy a pénzből, amit Nessie nagynénjétől kapok, összegyűjtögetek egy kicsit, aztán jövőre jelentkezem.
- Ha nagyon szeretnéd, akkor megpróbálok munkát szerezni nálunk.
- Épp elegen vagytok ti. Felesleges lennék ott. Nem akarok sajnálatból dolgozni egy munkahelyen.
- Hülyeségeket beszélsz, Norah. Ugyan…
- Nem érdekel – vágtam közbe makacsul. - A saját lábamon szeretnék megállni, és keresni egy normális munkát.
- Rendben – sóhajtott Matthew.
Éreztem, hogy Matthew-nak nem tetszik a nyakaskodásom. Szívesen kitárgyaltam volna vele részletesen ezt a „Dolgozz a pasidnál!”témát, de nem akartam feleslegesen felidegesíteni.
Arról volt szó, hogy Matthew nőnemű kollégái szemében valahogy egy óriási szálka voltam. Nem kedveltek, és ezt ki is mutatták, amikor Matthew nem volt jelen, vagy éppen nem figyelt.
Eszem ágában sem volt megosztani Matt-tel ezt a titkot. Ismertem őt, mint a tenyerem, és tudtam, hogy amint haza érünk, leszedi a kolléganői fejét. Sőt, el tudtam képzelni róla, hogy ki is rúgatja őket. Én pedig nem akartam felesleges konfliktust az életébe.
- Anyád mit akarhat, hogy integet nekünk? – kérdezte.
Felkaptam a fejem, és abba az irányba néztem, ahol a cuccaink voltak. Matthew-nak igaza volt, ugyanis anyám ott állt és vadul integetet, meg tátogott. Kérdően néztem rá, mert nem értettem, amikor egyszerűen intett, hogy menjünk oda.
- Oda kell mennünk – közöltem, majd felálltunk, és kikecmeregtünk a medencéből, és a szüleimhez mentünk.
- Nem jöttök el velem körül nézni? – kérdezte Anya a pénztárcáját szorongatva.
- Elmehetünk – felelte Matthew mosolyogva.
Amíg Anya felvázolta Matthew-nak, hogy mit is nézhetnének meg az élményfürdőbe, addig én kíváncsian körbe néztem apám után kutatva. Meg is pillantottam őt nem messze, a medence szélén ülve, lábait a vízbe lógatva.
- Én nem megyek veletek – szóltam. – De ti menjetek nyugodtan! – mondtam, majd ott hagytam őket, és elindultam édesapám felé.
Az a helyzet, hogy láttam apámon, hogy bántja valami. Furcsa volt, hogy olyan csendes volt közöttünk, holott általában ő a legnagyobb dumagép. Ám most, meglepődésemre, csupán csendesen helyeselt és ennyi. Ezért is akartam vele lenni, nem pedig anyámékkal.
El kezdett keringeni bennem egy furcsa, szokatlan és kellemetlen érzés, ahogy apám felé haladtam. Ismertem ezt az érzést. Tudtam, hogy én vagyok a csöndességének az oka, csak éppen nem tudtam, hogy miért. Ezért is akartam vele beszélni.
- Szia, apu! – köszöntem, majd leültem mellé, és beledugtam a kellemes vízbe a lábaimat.
- Szia, drágám! – mosolygott rám. – Mi a helyzet? – kérdezte, közben kedvesen lesöpörte a vállamról a hajamat.
- Nincs semmi – ráztam a fejem. – Veled? – néztem rá kíváncsian.
- Minden rendben – kacsintott hamisan mosolyogva.
- Apa, tudod, hogy nem szoktam szemtelenkedni, de nem azt kérdeztem, hogy minden rendben van-e – közöltem. S közben képzeletbe a fejemet vertem a falba, amiért belegázoltam a saját csapdámba.
- Mindegy – vonta meg a vállát, és félre nézett.
- Baj van? – kérdeztem, és közben erőszakosan a tekintetét kerestem. – Összevesztetek valamin anyával? – tettem fel a kérdést aggódva, miközben a gyomrom bukfencezett egy nagyot.
- Minden rendben, Norah. Nem vesztem össze anyáddal, nincsen semmi baj – hadarta ingerülten, és rám nézett.
- Akkor? – érdeklődtem cérnavékony hangon.
- Anyád mondott valamit, ami nem tetszik – nyögte ki. – Rólad van szó, kislányom.
- Mit mondott? – kérdeztem, miközben belül halálra fagytam a félelemtől.
Apa gondolkozóan rám nézett. Azzal a nézéssel, amitől egész életemben rettegtem. Ez a „rossz voltál” nézése volt. Tudtam, hogy tud mindenről. Renesmee-ről, a telefonhívásról, Edwardról és mindenről, ami erről a borzadályról szólt.
- Anyád elmondta, hogy újra feltűnt az életedben ez a Cullen gyerek – közölte.
- Igen – bólintottam nagyot nyelve. Közben vártam a borzasztó fejmosást, és azt a kijelentést, amelytől egész életemben rettegtem; „Szégyellem, hogy a lányom vagy.”
- És? – kérdezte Apa kíváncsian.
- Mi és?
- Mire jutottál ezzel kapcsolatban?
- Hát… semmire.
- Mit tudsz erről a fiúról?
- A semmin kívül? – vigyorogtam rá humor nélkül.
- Tudod, ha nem ismernélek, mint a tenyeremet, és nem szeretnélek az életemnél is jobban, akkor valószínűleg megvetnélek, és legszívesebben megtagadnám azt, hogy a vérem vagy – közölte.
Ezután egy hosszú szünet következett. Közben a torkomban egy gombóc kezdett növekedni, aminek hatására a szemem megtelt könnyel, az arcom pedig égni kezdett. Fogalmam sincs, hogy miért kezdtem el síri csendben sírdogálni, de valahogy a lelkem mélyén, tudtam, hogy ez a beszélgetés lesz életem legrosszabbja. Emellett már attól is rám jött a könnyhullatás, hogy apám átterelte a beszélgetést az érzelmek felé, a saját érzései felé. Ami számomra az egyik legeslegnagyobb kincs volt.
- De mivel ismerlek és szeretlek, ezért valahol megértelek – nyögte ki végül, és rám nézett. – Ne sírj, Norah! – mordult rám. Gyűlölte azt, hogy ilyen könnyen sírva tudott fakasztani.
- Jó – hüppögtem, miközben próbáltam visszatartani a visítós zokogásomat.
- Te nem vagy boldog Matthew-val – állította.
- De, az vagyok – közöltem határozottan.
- Nem, Norah, nem vagy az – mondta. – Te nem vagy boldog, habár remekül elhiteted másokkal, hogy minden rendben van.
- Ez nem igaz…
- Hallgass végig! – szólt rám. – Norah, kicsikém, hadd mondjak valamit. A megjelenésed magabiztosságot és önbizalmat sugall, de ismerlek, és tudom, hogy egyáltalán nem vagy elégedett az életeddel.
Nem szóltam semmit. A hullámzó vizet bámulva ültem, és hallgattam apám szavait. Rosszul estek, de mélyen legbelül igazat adtam neki, habár ezt nem közöltem vele.
- Fiatal vagy még, és nem ismered önmagad. Látom rajtad, és anyád is, hogy folyamatosan nyugtalan és bizonytalan vagy, bár nagyon jól színleled. Oké, hogy mindened meg van. Van fiúd, van egy lakásod, pénzed, és független vagy. És azt a benyomást kelted, hogy örülsz is neki, de tudom, hogy valójában nyomaszt ez az egész.
- Apa, ez nem így van – szóltam közbe, de apám mintha meg se hallotta volna, csökönyösen folytatta:
- Nem a te hibád, kislányom. Túl sokszor okoztál már magadnak fájdalmat. Nem kötöttél életre szóló barátságokat, a mostani barátaid is Matthew-é, de még azok se állnak elég közel hozzád.
- De ott van Nicky.
- Nicky a testvéred, ami sokkal nagyobb kincs, mint a barátság – mondta bölcsen, én pedig egyetértően bólintottam. – Tudom, hogy nem bízol meg az emberekben. Azt hiszem, talán úgy érzed, hogy előbb-utóbb úgyis mindenki csalódást okoz. Én úgy látom, és ezt most őszintén mondom, mintha folyamatosan valami tragédiától rettegnél. Félsz a változásoktól, Norah. Hajlamos vagy belehabarodni valakibe, mint ebbe a kölyökbe – célzott Matthew-ra. – De tudom, hogy amint kellemetlen helyzetbe kerülsz, depressziós leszel, amiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szeretted volna. Mindig csak álmodozol, tervezgetsz, és tudod, hogy melyik a jó út számodra, de rettentően félsz ettől az egésztől. Hajlamos vagy önmagadat okolnod a kudarcokért. De kérdem én, az élet nem arra van, hogy szenvedjünk egy kicsit, hogy aztán a lehető legboldogabbak lehessünk?
- De. Azt hiszem – mondtam tétován.
- Azt tanácsolom neked, hogy keresd fel Edwardot! Beszélj vele, és vágj bele ebbe az egészbe!
- De… Mi van, ha nem kellek neki? – kérdeztem meggyötörten.
- Akkor vonítani fogsz a fájdalomtól, mint még soha – vonta meg a vállát, majd mosolyogva rám nézett. – Aztán összeszeded az életed darabjait, és mész tovább. Az én lányom legyen erős! – mondta határozottan.
Nyeltem egy nagyot. Igazat adtam neki mindenben, amit ebben a pár percben mondott. Minden egyes mondata a színtiszta igazság volt, a tanácsa pedig a lehető legjobb volt számomra. Ámde tudtam, ha belevágok ebbe az egészbe, akkor két lehetőség van. Vagy a lehető legboldogabb leszek, vagy pedig a lehető legszomorúbb. Nehéz döntés volt.
- Én csak annyit mondok neked, hogy gondolkozz el ezen a dolgon! Nem kell feltétlenül azt csinálnod, amit mondtam, de… Tudod, hogy én csak a legjobbat akarom neked.
- Tudom – bólintottam.
- Akkor jó. Azt hiszem, befejezhetjük ezt a beszélgetés, mert anyádék hamarosan itt vannak – mondta, majd felállt, majd segített nekem is felállni.
- És még csak annyit szeretnék mondani, hogy bármit is csinálsz, Norah, én akkor is szeretni foglak. Biztos, hogy megszidlak egy kicsit szokás szerint, de… Te vagy az életem értelme, és sosem tudnék haragudni rád – vallotta be őszintén.
- Ó, Apa! – súgtam meghatottan, és a nyakába vetettem magam. – Én is nagyon szeretlek! És ígérem, nem fogok csalódást okozni – mondtam, és kitört belőlem a sírás.
Apu gyengéden átölelt, és egy időre magához szorított, mire még jobban rákezdtem a bőgésre. Nem tudom, meddig állhatunk így, de a könnyhullatás csak nem maradt abba.
- Na, fejezd be most már! – paskolta meg a hátamat, és óvatosan eltolt magától.
Hüppögve bólogattam, miközben elkezdtem törölgetni a könny áztatta arcomat.
- Menj be a vízbe, frissülj fel egy kicsit! – szólt. – Nem akarom, hogy anyádék gyanakodni kezdjenek.
- Jó – bólintottam, és ahogy mondta, bementem a vízbe.
Nagy levegőt vettem, és lemerültem a víz alá. A víz alatt elkezdtem dörzsölgetni a szememet, és az arcomat. Miközben lélekben próbáltam nyugtatgatni magam. Eléggé nagy szöget ütött apám a fejembe, amit elég nehezen tudtam figyelmen kívül hagyni.
A felszínre törtem aztán elkezdtem úszni az egyik irányba, és gondolkozni kezdtem. Nem tudtam nem a beszélgetésre és Edwardra gondolni. Eddig el sem gondolkodtam azon, hogy föl kéne őt hívni, és megbeszélni vele a dolgokat. De most sokkal erősebben tört rám a vágy, miszerint hallani akarom a hangját és a kielégítő válaszát. Emellett eszembe jutott egy bűnös gondolat is, ami már egy ideje ott motoszkált a fejemben. Meg kéne hívni őt pár napra, Londonba – tanácsolta a gonosz kis hang a fejemben.
Megráztam a fejem. Nem tehetem ezt, nem tehetem tönkre újra az életét – gondoltam. Felsóhajtottam, aminek hatására temérdek víz a számba folyt, de nem érdekelt, simán kiköptem. Annyira tehetetlen és tanácstalan voltam, mint még soha. Ahogy apám mondta, tényleg két út volt számomra. És fogalmam sem volt, hogy melyik a jobb.
Az egyik a fejemben egy szimpla betonút volt. Nem ajánlott semmit, csupán nyugodt és viharmentes életet. Ámde a szívem mélyén tudtam, hogy habár ez lenne a megfelelőbb, akkor is ez lenne a legrosszabb. Hisz nem akartam egy olyan életet, ahol nem történik semmi, ahol csak magamba roskadva ostorozom magam, hogy miért nem tettem meg ezt vagy azt. Például gondolok itt Edwardra és erre az egész hercehurcára.
A másik út viszont ködös volt és ijesztő, de valahol a végén láttam egy kis fényt. Ez a pálya viszont rengeteg lehetőséget ajánlott. Elviselhetetlen fájdalmat, kínt és rengeteg bonyodalmat. Emellett felemelő boldogságot, örömöt és rengeteg nagyszerű ajándékokat az élettől.
Úgy gondoltam, hogy talán a rögös út lehet a számomra a legjobb. Hisz, ahogy Apu mondta, tényleg azért élünk, hogy szenvedjünk aztán pedig boldogok legyünk. Próbáltam erre gondolni, és rávenni magam a gonoszságra, de eléggé nehezen ment.
Ugyanis az egyik felem, amelyik felnőtt, okos, érett és nyugodt volt, próbált visszahúzni a mélyből. Azt suttogta, hogy nem éri meg feleslegesen szenvedni, hisz semmi sem biztos a jövőmet illetően. Ám a másik felem, amelyik még gyermek volt, virgonc és kíváncsi, az próbált bátorítani. Mondván, miért ne érné meg? Maximum, ha rosszul sül el a dolog, akkor legalább elmondhatom magamról, hogy én megtettem mindent.
Tényleg nem tudtam, mit tegyek, kire hallgassak. Mindkét út egyszerre volt a lehető legjobb és legrosszabb számomra. Próbáltam tiszta fejjel gondolkozni, de nehezen ment. Féltem, hogy amiért most tele van a fejem mindenféle baromsággal, rosszul döntök. Aztán megfordult a fejemben, hogy eddigi életem során mindig a ködös utat választottam, aminek meg is lett az eredménye mindig. Hisz voltam már a világ legboldogabb embere, ám volt sötét korszak is, amikor az egész életemet a pokolra kívántam. De megérte.
Nem tudom meddig és hányszor úszhattam körbe a medencét, de annyit tudok, hogy az agyam megállás nélkül járt. Aztán egyszer csak megálltam, felegyenesedtem és elmosolyodtam. Döntöttem… Ideje elkezdeni a választott életet élni teljes beleéléssel.
Ezekkel a gondolatokkal másztam ki a medencéből, és mentem anyámékhoz. Mosolyogva beleültem Matthew ölébe, elfogadtam a kólát, amit hoztak, és közben a szívem mélyén szárnyaltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése