18. EMBERI PILLANATOK

Sziasztok! Vasárnap van, én pedig jöttem az új résszel, amit sikeresen időben megtudtam írni. :) Köszönöm Zsúú-nak az kommentárt, számomra is felfoghatatlan, hogy lassan vége ennek a történetnek. :) A mai részről pedig annyit, hogy elég rövid lett. Ennek az az oka, hogy ez amolyan "felkészítő fejezet", ami azt jelenti, hogy a következő rész valószínűleg hosszabb és eseménydúsabb lesz. :) Kellemes olvasást!

Van egy mondás miszerint minden napot úgy kell megélni, mintha az utolsó lenne. A huszonhat évem alatt nevetségesnek tartottam ezt a tanácsot. Hisz hogyan lehet így megélni több ezer napot? Egy egyszerű halandó számára ez felfoghatatlan. De nekem, akinek emberi életéből harminc nap volt hátra, elfogadható és szükséges tanács volt, amit igyekeztem megfogadni.

Miután megtudtam a szükséges tudnivalókat az átváltozásról, köszönhetően Carlisle-nak, úgy döntöttem, hogy a szülővárosomba utazok néhány napra. Edward megértő volt velem, és a többi Cullen is. Még aznap repülőgépre ültem, és közben tájékoztattam a szüleimet az utazásomról.

Természetesen totálisan meg voltak döbbenve, azt hitték, hogy történt valami baj. Megnyugtattam őket, és elmeséltem nekik a mesémet, amit Edwarddal találtunk ki. Azt hazudtam nekik, hogy Alaszkába költözöm a Cullen családdal, hogy Carlisle jóvoltából felvettek mindannyiunkat egy neves iskolába. Elmondtam nekik, hogy búcsúzni jöttem, ami viszont már nem volt hazugság.

A szüleimet teljesen felvillanyozta a hír. Anyám elmorzsolt pár örömkönnyet is, apám pedig büszkén ölelt magához. Megkeményedett mosollyal az arcomon hagytam, hogy agyon ölelgessenek, csókolgassanak, és közben felváltva felhívták az egész családot megosztani velük a hírt. Aminek az lett az eredménye, hogy délutánra egy rögtönzött családi banzáj lett a házunkban.

Ahogy a Cullen család még reggel, úgy az én családom is kézről kézre adogattak. Mindenki szorosan megölelt, és gratulált. Apám hangoztatta, hogy ő mindig is tudta, hogy egyszer felvesznek egy nagyszerű iskolába. Anyám azzal dicsekedett mindenkinek, hogy milyen nagyszerű Edward, a barátom, meg hogy ez az út, amelyen járok, csakis a csúcsra vihet már. Mindenki körülöttem boldog és büszke volt, kivéve én és Nicky.

Meglepetésemre ő is ott volt. Azt hittem, hogy Londonban van, de Nicky szülei elmondása szerint előttem pár órával érkezett ő is. Azonban Nicky-vel nem beszéltem egy szót se. A testvére után megölelt engem is hanyagul, de nem mondott semmit. Úgy láttam, hogy teljesen ki van borulva. De végül este, mikor már mindenki leszállt rólam és alkoholt iszogatva becsődültek a nappaliba beszélgetni, félre hívtam őt.

Épp a konyhaajtóban állt egy pohárral a kezében, amiben nagy valószínűséggel alkohol volt. Lustán iszogatta, miközben összeszűkült szemekkel figyelte a családot. Én ott ültem a kanapén a szüleim között, de egy idő után sűrű bocsánatkérések között felálltam, és karon ragadtam Nickyt. Egészen a hátsó udvarig húztam őt, ő pedig némán követett.

- Mi a baj, Nicky? – kérdeztem halkan, mikor megálltunk és felé fordultam.

- Te már átváltoztál? – kérdezte rám csodálkozva.

- Dehogyis! Miről beszélsz?

- Hát… Tökre olyan a szemed, mint Edwardé – felelte.

- Nem, nem változtam át – hadartam. – És nem is fogok – hazudtam.

- Mi? – kérdezte döbbenten, elkerekedett szemekkel.

- Jól hallottad – biccentettem. – Nem leszek vámpír.

- De… Nem azért mentél Forks-ba, hogy átváltozz?

- Úgy volt – bólintottam. – De ma reggel beszéltem Edward apjával, és nem mentem bele a dologba.

- Beijedtél? – vigyorodott el csúfondárosan.

- Valami olyasmi – vontam meg a vállam.

- Akkor mi ez a duma, hogy Alaszkába mentek?

- Az nem duma, Nicky – ráztam a fejem. – Tényleg Alaszkába megyünk tanulni.

- Komolyan? Nem hazudsz? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

Nagyot nyeltem.

- Nem hazudok. Szerinted pont neked hazudnék? – kérdeztem vigyorogva, és gyengéden meglöktem a vállát.

- Ki tudja – vonta meg a vállát, és bele ivott a poharába.

- Te vagy az egyetlen ember, akinek nem hazudnék – hazudtam.

- Jó tudni – vigyorodott el. – De… Akkor mikor leszel vámpír?

- Nem mostanság – ráztam a fejem. – Ha úgy alakul, akkor soha.

- És Edward?

- Átbeszéltük a dolgot. Minden marad így, aztán meg majd kiderül – vontam meg a vállam. – Ráérünk még gondolkodni. Egyelőre még nem látszik köztünk a korkülönbség.

Nicky bólintott.

- És hogyhogy meggondoltad magad? – kérdezte kíváncsian.

- Carlisle mutatott egy videót az átváltozásról – feleltem, és újra megjelent előttem a szenvedő lány képe. – Eléggé hátborzongató volt – borzongtam meg az emlék hatására.

- Miért?

- A videón a lány, akit átváltoztattak, borzasztóan szenvedett. Olyan volt, mint a filmekben, amikor ördögöt űznek – magyaráztam. – Carlisle-nak van egy módszere, miszerint elaltatnak és telenyomnak érzéstelenítővel. De állítólag ez sem biztos, én pedig nem akartam úgy szenvedni, mint a csajszi.

- Szóval beijedtél – vigyorgott Nicky.

- Ja, valami olyasmi – mosolyodtam el.

- Akkor ember maradsz? – kérdezte megkönnyebbülve.

- Igen – bólintottam.

Nicky erre elvigyorodott, majd fél kézzel magához ölelt. Viszonoztam az ölelését, és közben próbáltam visszatartani a torkomat szorító gombócot. Borzasztóan szégyelltem magam, amiért pont Nicky-nek hazudtam. De nem volt mit tenni.

Huszonnégy napot töltöttem Chicagóban. Úgy gondoltam, hogy ennyi nap elegendő lesz a búcsúzásra. De azt hiszem, huszonnégy év sem lett volna elég. Mind a huszonnégy napot megéltem, ahogy az utolsó napokat illik. Minden egyes percben a családommal voltam, minden egyes pillanatot ki akartam élvezni. A huszonnégy nap minden egyes mozzanatának hatalmas jelentősége volt. Minden egyes pillanatot kiélveztem és próbáltam elraktározni a következő száz évre. Ugyanis tudtam, hogy ez után nagy a valószínűsége, hogy soha nem fogok találkozni a szeretteimmel.

Karácsony előtt kipattant a fejemből az ötlet, miszerint hívni kéne egy profi fotóst, aki lefényképezi a családomat. Meg is valósítottam a tervem, és karácsony napján már a kezembe is tarthattam több száz fotót. Azért akartam képeket, mert féltem, hogy az átváltozásom után nem lesz emlékem az emberi életemről. A képek láttán pedig tudtam, hogy az idők végezetéig emlékezhetek majd rájuk.

Az utolsó hat napot Forks-ban töltöttem, a Cullen családdal. Úgy gondoltam, hogy hiába fogok ez után éveken keresztül velük élni, akartam egy kis emberi emléket. Természetesen az egész család a rendelkezésemre állt.

Esme elhatározta, hogy az utolsó napokban szakáccsá fog válni és mindennap többféle ételt is főzni fog nekem. Ennek örültem, ugyanis még az étel ízét is úgy kiélveztem, mint még soha.

Carlisle a napokban beszerezte a fontos hozzávalókat az átváltozáshoz, és kijelentette, hogy minden nap meg kell jelennem az irodájában pár órára. Ezek a pár órák általában vizsgálatokkal teltek, ugyanis Carlisle eléggé biztosra ment. Emellett rengeteget beszéltünk a vámpírlétről, a vámpírösztönökről, és Edwardról. A hat nap alatt igazán közel kerültünk egymáshoz, és közben egyre inkább éreztem őt az apámnak, mint az apósomnak és orvosomnak.

Edward pedig egyszerűen lehengerlően viselkedett. Leste minden kívánságomat, állandóan együtt voltunk, és közben mi is az átváltozásomról beszélgettünk. Azt hiszem, nálam jobban ő várta a legjobban. Csillogó szemekkel tervezte, hogy milyen jó futóversenyeket fogunk majd rendezni, és megígértette velem, hogy Emmettet is le fogom nyomni néhány szkanderban, mint Bella.

Összességében az utolsó harminc nap életem legjobb napjai voltak. Kiélveztem minden egyes pillanatot, és közben egyre jobban éreztem, hogy felkészültem az örök életre.