Késő este érkeztünk a Cullen házhoz, Forksban. Ahogy kiszálltam Edward Volvójából, észrevettem, hogy a Cullen ház semmit sem változott. Minden ugyanúgy nézett ki, mintha csak tegnap jártam volna itt.
- A többiek nincsenek itt – közölte Edward, miközben felnyitotta a csomagtartót.
- Hol vannak? – kérdeztem.
- Vadásznak – felelte, és kivette a kocsiból a két bőröndömet. – Egy ideje nem találkoztak hús-vér emberrel, úgyhogy óvintézkedés céljából jól tele eszik magukat ma.
- Igazán nem kellett volna fáradniuk – mondtam, miközben követtem Edwardot, aki belépett a házba. – Úgyis vámpírrá fogok válni. Akár most is átváltozhattam volna.
- Norah, az én családom nem iszik embervért. – Mindezt úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és elindult felfelé a lépcsőn, én pedig követtem.
- Hát akkor hogy fogok átváltozni? Magamtól nem fog menni – közöltem.
- Carlisle-nak van egy speciális módszere az ilyen esetekre – felelte, majd benyitott a szobájába. – De majd megtudsz mindent holnap.
Bólintottam, és körbe néztem Edward szobájában. Mint a ház többi részén, itt sem változott semmi sem. Még mindig a helyén volt a francia ágy, ahol régebben néha napján aludtam. A különbség talán annyi volt, hogy az egyik falon pár kép helyet foglalt. Kíváncsian megindultam feléjük, és elmosolyodtam a látottakon. A legtöbb képen Nessie volt. Időrendi sorrendben voltak téve, szóval figyelmesen végig lehetett követni Nessie fejlődését. Emellett a képek mellett pár gyermek rajz is, amit talán egykor Nessie rajzolhatott. Az egyik rajzon egy hatalmas farkas volt, aminek a feje felett „Az én farkasom” cím volt írva. A másik rajzon az egész Cullen család volt rajzolva, meglepve engem, hogy milyen jól látszanak a különbségek a tagok között. Nessie nagyszerűen rajzolt fiatal kora ellenére.
- Tetszenek? – kérdezte Edward, miután lerakta a bőröndöket, és mellém állt.
- Igen – bólintottam. – Nagyon szépen rajzol Nessie.
- Gyerekkori hobbi.
- Már nem rajzol?
- Elmondása szerint már nem tud. Pedig biztos vagyok benne, hogy ha megerőltetné magát, akkor menne neki a dolog – felelte, majd gyengéden megfogta a kezem és óvatosan az ágy felé húzott. – De neked ideje aludnod.
- Nem vagyok álmos – mondtam, és leültem az ágyra.
- Biztos vagyok benne, hogy fáradt vagy – közölte, miközben elkezdte megvetni az ágyat. – Holnap beszélgetni fogsz Carlisle-al, szóval szeretném, ha friss, és kipihent lennél.
- Miről fogok beszélni Carlisle-al? – kérdeztem, miközben kivettem az egyik bőröndből egy rövidnadrágot, és egy pólót.
- Az átváltozásodról – mondta. – Carlisle eléggé bölcs ebben a témában, szóval biztosan tud néhány tanácsot adni ezzel kapcsolatban.
- Értem – bólintottam, és elkezdtem átöltözni.
Edward közben felpofozta a párnákat, hogy kényelmes és puha legyen. Miután átöltöztem, bemásztam az ágyba, és nyakig betakaróztam, Edward pedig mellém feküdt.
- Fájni fog? – kérdeztem, és Edward felé fordultam.
Eltelt egy kis idő, mielőtt válaszolt volna. Úgy láttam, hogy nem igazán szeretne erről beszélni. De végül megadta magát:
- Carlisle úgy gondolja, hogyha megfelelő mennyiségű fájdalomcsillapítót kapsz, akkor könnyebb lesz elviselni a gyötrelmet – mondta. Habár nem erre voltam kíváncsi.
- Tehát fájni fog? – kérdeztem újra.
- Nagyon, nagyon fájdalmas lesz – közölte ridegen, mélyen a szemembe nézve.
Nem feleltem. Némán viszonoztam Edward fájdalmas tekintetét. Borzasztó volt bele gondolni, hogy milyen fájdalmakról beszélhetett Edward. Biztos voltam benne, hogy elképesztően szenvedett az átváltozása során. Bevallom, kicsit megrémisztett.
- Még így is akarod? – kérdezte a csendet megtörve, egy idő után.
- A fájdalom átmeneti – feleltem hazug lazasággal, a vállamat megvonva.
- Abban a pillanatban nem ezt fogod gondolni – mondta halkan.
Újra megvontam a vállam. Úgy gondoltam, hogy ráérek később ezen gondolkodni.
- Álmos vagy – közölte, miközben kimászott az ágyból. – Szép álmokat! – mosolygott rám, majd homlokon csókolt.
Nem feleltem, csak visszamosolyogtam, majd kényelembe helyeztem magam, miközben Edwardot figyeltem, ahogy lassú léptekkel kisétált a szobából.
Ahogy Edward mondta tényleg álmos voltam. Percekig csak néztem a plafont, és próbáltam nem arra a fájdalomra gondolni, amiről Edward beszélt. Nem tudom meddig erőlködhettem, de végül valamikor, pár forgolódás után végül elaludtam.
Másnap
Egy gyönyörű dalra ébredtem. Egy lágy dúdolás húzott ki az eddig bilincsben tartó álmomból. Nyöszörögtem és próbáltam erősen koncentrálni a csodaszép hangra. Éreztem, ahogy a köd kezd eltűnni a fejemből, és tisztán tudtam gondolkozni és hallani. Erőlködve kinyitottam a szemem, és hunyorítva a hang felé fordultam.
Mellettem az ágy tele volt ruhákkal. Összezavarodva néztem magam körül, amikor az ágy előtt megláttam egy sötét hajzuhatagot. A hajtól jött az édes dallam, így felültem és meglepetésemre Alice térdelt az ágy előtt, miközben a bőröndömből pakolt ki.
Ekkor Alice megdermedt egy pillanatra. Felemelte fejét, a levegőbe szagolt, és rettentő gyorsan felém fordult. A meglepettségtől hátrahőköltem, aminek hatására a fejem hátra bicsaklott és bevertem az ágy háttámlájába. Alice erre harsányan felnevetett, és felállt.
- Norah! – szólított jókedvűen, majd a kezét nyújtotta.
Elmosolyodva megfogtam a kezét, és segítségével kimásztam a hatalmas paplanok rabságából.
- Évek óta nem láttalak – csiripelte, és szorosan magához ölelt, amit én szintén viszonoztam. – Hogy érzed magad?
- Nagyszerűen – mosolyodtam el, miközben elléptem Alice-től. – És te?
- Jól, köszönöm kérdésed – felelte. – Jézusom, te semmit sem változtál – nézett végig rajtam.
- Nem? – vontam fel a szemöldököm, és végig néztem magamon. – Pedig jócskán megöregedtem már. Egy hónap múlva pedig betöltöm a huszonhetet – fintorodtam el.
- Ó, az átváltozásod után már nem is fogod számolni az éveket – legyintett vigyorogva.
- Tehát már tudod? – kérdeztem arcomra fagyott mosollyal.
- Mindenki tudja – felelte komolyan. – De irány a fürdő! – közölte, majd a fürdőszoba felé mutatott.
Bólintottam, majd ahogy a parancs szólt; bementem a fürdőszobába. Megmostam az arcom és a fogam, majd kíváncsian kinyitottam a csap melletti kis szekrényt. Meglepetésemre a pipere cuccaim már be voltak pakolva. Bizonyára Alice bepakolt, amíg én aludtam. Elmosolyodtam, majd elvettem az egyik polcról a kedvenc szempillaspirálomat, és szájfényemet. Felkentem mindkettőt, majd gyors fésülködés után visszamentem Edward szobájába.
Alice még mindig a szobában volt, és még mindig a ruháimat pakolgatta. De most már a második bőröndnél tartott, aminek az lett az eredménye, hogy az ágy csak egy nagy ruha halomból állt.
- Ott van ruha a heverőn – mondta Alice, és a fehér kanapéra mutatott.
Bólintottam, majd elkezdtem vetkőzni, miközben megindultam a kanapé felé. Felvettem a ruhákat, amiket Alice kiválasztott, majd leültem, és elkezdtem felhúzni magamra a cipőmet.
- És mit szóltak a többiek? – törtem meg a csendet, és Alice folytonos dúdolását.
- Örülnek – felelte.
- És Bella?
- Ő is örül – mondta, majd felém fordult.
- Ez meglepő – vontam fel a szemöldököm.
- Miért? Tudtommal ti barátok voltatok.
- Persze, miután többször is elvettem tőle Edwardot – nevettem el magam mindenféle humor nélkül.
- Bellának nem számít már – rázta a fejét Alice. – Elfogadta a tényt, hogy Edward hozzád való.
- Értem – bólintottam, miközben megkötöttem a cipőfűzőmet. – Apropó, Edward hol van?
- A nappaliban – felelte. – Vagyis most már az ajtóban – hadarta szemeit forgatva.
Felkaptam a fejem, ugyanis nem értettem a hirtelen változást. És Alice-nek igaza volt, Edward tényleg az ajtóban állt.
- Szia! – köszöntem neki mosolyogva.
- Szia! – kacsintott rám, majd szép lassan besétált a szobába. – Hogy állsz, Alice?
- Mindjárt kész vagyok – felelte Alice büszkén. – Bár át kell rendeznem a gadróbot, hogy meg tudjatok találni mindent.
- Köszönöm – biccentett hálásan Edward, közben felém nyújtotta a kezét.
Mosolyogva megfogtam a kezét, és felálltam. Edward kíváncsian végig nézett rajtam, majd kedvesen rám mosolygott.
- A többiek látni szeretnének – közölte.
Bólintottam, majd egymás kezét fogva szép lassan lesétáltunk a nappaliba. Közben természetesen borzasztóan izgultam. Kissé idegennek éreztem magam a házban, hisz évek óta nem jártam itt. De leginkább a többiek reakciójától féltem. Mit gondolhatnak rólam? Örülnek nekem? Vagy éppen a hátuk közepére sem kívánnak?
Nem gondolkozhattam sokáig, ugyanis pillanatok alatt a Cullen család elé kerültem. Mindannyian a lépcsőnél vártak, mosollyal az arcukon. Végig néztem mindenkin, és megnyugodtam, mikor észrevettem, hogy mindannyian boldog arccal figyelnek engem.
- Norah! – kurjantotta Emmett jókedvűen, mikor leléptünk Edwarddal az utolsó lépcsőfokról, majd hirtelen kitépett Edward kezei közül, szorosan átölelt, miközben forgott velem párat.
Hangosan felnevettem, és ahogy hallottam, a többiek is jókedvűen kacarásztak. Ez némileg megnyugtatott. Miután Edward rászólt Emmettre, hogy szálljon le rólam – ugyanis Emmett folyamatosan a karjaiban tartott, miközben szívózott velem; belecsípett az oldalamba, gyengéden kirúgta alólam a lábaimat, és néhányszor alig érezhetően meghúzta a hajamat –, végül elengedett. Innentől pedig felgyorsultak az események, ugyanis kézről kézre adogattak. Mindannyian magukhoz öleltek, megcsókolgatták az arcomat, és a hogylétem felől érdeklődtek. Még Bella is szorosan magához ölelt, adott két puszit, és biztosított arról, hogy nagyon örül nekem. Amin még jobban meglepődtem, hogy még Carlisle is átölelt és jókedvűen köszöntött a családban, holott régebben nem sokat beszéltem vele. De ettől függetlenül felhőtlenül boldog voltam és jókedvű. Örültem, hogy szívesen látott személy vagyok a Cullen családban.
Ezután Esme karon ragadott, és a konyhába húzott, arra hivatkozva, hogy reggeliznem kell. A többiek pedig szétoszoltak. Jasper, Emmett és Edward leültek a kanapéra, miközben bekapcsolták a tévét. Alice és Rosalie felmentek az emeletre, mondván, el kell olvasniuk néhány divatlapot, hogy mindig divatosak lehessenek. Bella elment meglátogatni az apukáját, Carlisle pedig felment a dolgozószobájába. De előtte megkért, hogy miután ettem, menjek fel hozzá beszélgetni.
A konyhában Esme leültetett a pulthoz, majd elém rakott egy tál müzlit, tejjel. Elkezdtem enni, közben Esme a hogylétem és Nessie felől érdeklődött. Biztosítottam arról, hogy Nessie jól van, és hogy nagyon kedvelem. Ezután Esme elmondta, hogy nagyon örül nekem, és hogy alig várja, hogy csatlakozzak hozzájuk vámpírként és új családtagként. Ennek nagyon örültem.
Amíg reggeliztem jól elbeszélgettünk mindenféléről. Esme kikérdezett, hogy milyen ételeket szeretek, és megígérte, hogy amíg ember vagyok, megpróbál eleget tenni az étvágyamnak. Majd elfogyasztottam a reggelimet, megköszöntem mindent Esme-nek, majd sietősen felmentem Carlisle dolgozószobájába. A küszöbön megtorpantam, és épp emeltem volna kopogásra a kezemet, amikor meghallottam bentről Carlisle bejöveteli engedélyét.
Óvatosan benyitottam a magas födémű szobába. A hatalmas ablakok nyugat felé néztek. A falak fával voltak burkolva, aminek nagy részét eltakarta egy csomó könyvespolc. Rengeteg könyv foglalt helyet a szobában. Azt hiszem, még sose láttam annyi könyvet, mint akkor.
Carlisle az ajtóval szemben egy bőr karosszékben ült egy óriási mahagóni asztal mögött. Éppen egy fekete laptopon pötyögött, de mikor meglátott, abbahagyta.
- Üdvözöllek, Norah! – köszöntött kedvesen, és fölemelkedett a székéből.
- Beszélni akartál velem – szóltam, és megálltam az ajtó előtt illedelmesen.
- Foglalj helyet! – mondta, majd a szemben lévő egyik szék felé intett, és lassan visszaült a székébe.
Hálásan bólintottam, majd csendben helyet foglaltam. Néma csendben ültünk egymással szemben, Carlisle a laptopon ügyeskedett egy perc erejéig, majd felém fordult mosolyogva.
- Örülök, hogy újra találkozhattam veled – törte meg a csendet.
- Én is nagyon örülök – mosolyogtam vissza rá.
- Hallottam hírét, miszerint vámpírrá szeretnél válni – mondta, miközben a szemeivel kíváncsian méregetett.
- Igen – bólintottam. – Azt hiszem, súlya van annak, hogy újra együtt vagyok Edwarddal. Talán ez egy jel, hogy nekem azzá kell válnom, ami ti vagytok. Csakhogy Edward szavaival éljek; talán ez a végzetem.
Carlisle bólintott, de nem szólt semmit. Ahogy láttam, a szavaimon gondolkodott. Borzasztóan zavarban voltam. Úgy éreztem, hogy butaság mindaz, amit elmondtam.
- Egyetértek veled abban, talán nem véletlen az, hogy te és a fiam újra együtt vagytok – mondta. – De abban nem vagyok biztos, hogy érzed a súlyát ennek a dolognak.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem szemöldökeimet összevonva.
- Van néhány szabály, amit talán a te esetedben nehéz lenne betartani – közölte. Nem értettem, mire akar kilyukadni.
- Edwarddal átbeszéltük a dolgot. Tudom, hogy nem mondhatom el a senkinek sem – feleltem.
- A titoktartás nélkülözhetetlen a fajtánk miatt. De nem erről beszéltem – rázta a fejét. – Norah, addig fogsz élni, ameddig ez a világ meg áll a lábán. Mindenki, aki emberi életedben fontos volt, az már nem lesz az. Nem lehet az.
- Nem értem – vontam meg a vállam értetlenül.
Carlisle felsóhajtott.
- Nézd, egy-két évig az emberi életed része lehetsz, de utána nem. A családodnak fel fog tűnni, hogy nem öregszel. Egy idő után el kell tűnnöd az életükből.
- Nem játszom el a halálomat – vágtam rá határozottan.
- Nyílván ez lenne a megfelelő eljárás, de Edward tegnap éjjel mesélt a családodról.
- Arra gondoltam, hogy azt mondom nekik, hogy elköltözök egy messzi helyre.
- Ez is egy jó taktika – bólintott. – De úgy gondolom, hogy erről ráérünk később is beszélni. Véleményem szerint rengeteg lehetőségünk van erre a problémára.
- Egyetértek – bólintottam.
- Mit tudsz az átváltozásról? – kérdezte.
- Semmit – ráztam a fejem.
Carlisle újra felsóhajtott.
- Az átváltozás eléggé fájdalmas.
- Mennyire? – kérdeztem vékony hangon. Tudtam, hogy elérkeztünk ahhoz a részhez, amiről Edward nem akart beszélni tegnap.
- Elmondhatatlan – suttogta mélyen a szemembe nézve. – A szó szoros értelmében elégsz. Napokon keresztül a tested lángokban fog állni, amint a méreg bekerül a szervezetedbe. Az egészet abban a pillanatban vissza akarod majd csinálni, sikítani akarsz majd. Rosalie szerint azonban nem segít a visítás. De végül az átváltozás utolsó pillanatában megfagysz, minden szerved leáll. És onnantól kezdve csakis a vér lesz számodra fontos.
Úgy ültem a székben, mint aki karót nyelt. Üveges szemekkel néztem Carlisle-t, miközben a hallottakat próbáltam megemészteni.
- Jól érzed magad? – kérdezte.
- Aha… - motyogtam.
- Bocsáss meg! Nem akartalak megijeszteni – szabadkozott bocsánatkérő mosollyal az arcán.
- Jól vagyok – bizonygattam.
Carlisle bólintott.
- Pár hete kaptam egy felvételt egy átváltozásról – közölte, miközben a laptop felé fordult. – Meg szeretnéd nézni? – kérdezte kíváncsian rám pillantva.
Bólintottam. Carlisle az egeret helyettesítő touchpadon mozgatta a középső ujját, majd felém fordította a gépet.
- Felkészültél? – kérdezte.
- Igen – biccentettem, majd nagyot sóhajtottam és kíváncsian a laptopra irányítottam a tekintetem.
Carlisle megnyomta a szóközt, majd az entert, mire a képernyőt beterítette a sötétség. Ekkor a felvételen feloltottak egy lámpát, és számomra idegen nyelven beszélni kezdtek. Kézi kamerát használtak, ugyanis másodperceken keresztül csakis fehér színű csempét lehetett látni, miközben eléggé gyorsan hadartak. Ekkor a kamerát felemelték, és egy fiatal lány felé irányították. A lány egy fehér lepedővel letakart ágyon feküdt. Arca ki volt pirulva, a szemei megteltek könnyel. Hamisan belemosolygott a kamerába, majd rettegve nézett a mellette álló sötét, csuklyás alakra, akinek nem igazán lehetett látni az arcát. A kamerás határozottan mondott valamit, mire a csuklyás kezébe vette a lány hófehér, vékony csuklóját. Orrát végighúzta az alkarján, gonoszan elvigyorodott, majd nagyra nyitotta a száját és könyörtelenül beleharapott a lány ereibe.
A leány erre torkaszakadtából üvölteni kezdett, a szemei döbbenten elkerekedtek. Próbálta elhúzni a karját a halál szájából, de a vámpír erősen tartotta, majd kis idő múlva végül elengedte, és kihátrált a képből. A megfertőzött pedig ott maradt az ágyban. Üvöltött, visított, a számomra idegen nyelven egy szót ismételt. A csuklójából a vér ömlött, hatalmas vörös foltot képezve a fehér lepedőn. Ujjaival erősen a lepedőbe markolt, a fájdalmas kiáltása azonban nem maradt ebbe. Fejét hátrafeszítette, mellkasát kinyomta, és fülsüketítően visítani kezdett. A kamerás motyogott valamit, elnevette magát egy kicsit, és közben közelebb sétált a lányhoz. A kamerát szenvedő arcába nyomta, mire a lányka mélyen a kamerába nézett. Úgy üvöltött közben, mint egy megsebzett vad. Szavakat óbégatott, az arca kezdett dühössé válni – úgy tűnt, mintha átkozódna. Ekkor hirtelen a feje újra hátrafeszült, a mellét kinyomta. Olyan volt, mintha valami ki akarna törni belőle. Közben a rikácsolása nem szűnt meg, csak egyre hangosabb lett. Borzasztóan szenvedett.
Perceken keresztül a lepedőbe kapaszkodva, a mellkasát kinyomva volt, közben pedig keservesen sírt és rikoltozott. Úgy nézett ki az egész jelenet, mint az ördögűzős filmekből, az a jelenet, amikor a gonosz démont megzavarják a szertartással. Aztán végül abba maradt az ordítozás, a sírás, a felsőteste visszaernyedt az ágyra. Lihegett, könnytől elhomályosult szemekkel még egyszer a kamerába nézett a leányzó, majd lassan lehunyta a szemeit. Már nem szenvedett, úgy tűnt, mint aki megnyugodott. A kamerás mondott valamit, majd hirtelen vége lett a felvételnek.
Döbbenten néztem a képernyőt, miközben próbáltam szóhoz jutni. Elmondhatatlan, amit akkor éreztem.
- A te átváltozásod nem lesz ennyire brutális – szólt Carlisle, mire én a kábulatból felébredve, rá néztem.
- Ki lehet kerülni ezt a fájdalmat? – kérdeztem, miközben a képernyőre mutattam.
- Egy módszer szerint, ha megfelelő mennyiségű érzéstelenítőt adunk, akkor valamennyire enyhíti a fájdalmat – magyarázta. – De nem teljesen biztos a módszer.
- Tehát vagy fájdalmak nélkül változom át, vagy úgy fogok szenvedni, mint a lány a felvételen? – kérdeztem a biztonság kedvéért.
Carlisle bólintott.
- Még így is akarod? – kérdezte óvatosan. Emlékeztetett Edwardra.
- A fájdalom átmeneti – közöltem úgy, mint tegnap Edwardnak.
Carlisle szkeptikusan felvonta a szemöldökét.
- Rendben – bólintott. – És mikor szeretnél átváltozni? – kérdezte mosolyogva, miközben az asztalára könyökölt. – Kérnék pár napot, amíg beszerzem a morfiumot.
- Nem tudom – vontam meg a vállam. – Én is szeretnék pár napot kérni, amíg felkészülök.
Carlisle bólintott. Kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy fekete, bőrborítású határidő naplót. Lapozgatott, miközben gondolkodóan nézegette a dátumokat.
- December harmincegy? – kérdezte felnézve rám. – Ma elseje van.
- Nekem jó – bólintottam, és elmosolyodtam.
- Akkor harminc nap múlva – közölte kedvesen mosolyogva, majd felállt.
Felálltam én is, ugyanis tudtam, hogy ideje távoznom. Megköszöntem mindent Carlisle-nak, majd nagyot sóhajtva kisétáltam az irodából, Carlisle-t egyedül hagyva. Az ajtó előtt Edward várt, és mikor meglátott, szinte azonnal magához ölelt.
********
Húú, Durva volt, de egyben jó is:P
VálaszTörlésVárom a kövit. El sem hiszem, hogy nemsokára vége:O
Siess:)
Puszi
Zsúú