19. A HARMINCADIK NAP

Sziasztok!

Tudom, hogy újra eltűntem, de mostanság kicsit összecsaptak a fejem fölött a hullámok. De most itt vagyok, és végre meghoztam a várva várt fejezetet. :)

Jól megizzasztott egy kicsit ennek a résznek a megírása, de én nagyon büszke vagyok rá. :)

Remélem, nektek is tetszeni fog!

Kellemes olvasást!

Hamar eljött a harmincadik nap, az utolsó emberi nap. Edward szobájában az ágyon feküdtem, és üveges szemekkel bámultam magam elé. Edward mellettem feküdt, miközben szorosan ölelt magához. Néha-néha belecsókolt a nyakamba, én ilyenkor pedig megborzongtam minden egyes érintésénél. Csak az volt a fejemben, hogy ez az utolsó, hogy így kiráz a hideg Edward érintésétől.

- Jól vagy? – törte meg a csendet Edward.

- Ühümm… - motyogtam. – Csak elgondolkoztam.

- Min?

- Hogy minden, amit ma tenni fogok, az utolsó lesz. Ez az utolsó napom – feleltem.

- Ez elszomorít téged? – kérdezte halkan.

Felsóhajtottam, és felé fordultam.

- Részben – mondtam. – Elszomorít, mert valaminek vége lesz bennem. De örülök, mert tudom, hogy valami nagyszerű születik újjá.

- Téged boldoggá tesz, hogy vámpír leszel? – kérdezte összeráncolt homlokkal.

- Engem az tesz boldoggá, hogy az idők végezetéig veled leszek.

Edward pár pillanatig némán ízlelgette a szavaimat, majd végül édesen elvigyorodott. Fél kézzel magához húzott, majd homlokon csókolt. Mosolyogva bújtam hozzá közel, és olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak tudtam. Persze Edward kinevetett, mondván, meg sem érzi az erőlködésemet.

- Ezt majd mond akkor, amikor újszülöttként foglak megölelni – szóltam, mire Edward elvigyorodott.

- Inkább Emmetten gyakorold majd az erődet – ajánlotta, majd újra homlokon csókolt.

- Megbeszéltem vele, hogy szkanderozunk majd – meséltem mosolyogva. – Természetesen az is megfordult Emmett fejében, hogy verekedhetnénk. De aztán lemondott róla. Tudja, hogy ki fogom ütni.

Edward erre olyan hangosan felröhögött, hogy megremegett alattunk az ágy. Meglepett mosollyal figyeltem, ahogy behunyt szemekkel, szinte üvöltve kacag, miközben a combját csapkodta. Sose láttam még így nevetni. Ez pedig némileg feldobott.

A délelőttöt kettesben töltöttük, a szobában. Próbáltunk minden egyes percet kiélvezni, aminek egy szenvedélyes szeretkezés lett a vége. Még szerencse, hogy csak mi ketten voltunk a házban.

Egészen délután háromig mulattuk az időt, amikor Edward karja egyszer csak egy pillanatra megfeszült a derekam körül. Homloka ráncokba szaladt, ajkait mérgesen összeszorította.

- Mi a baj? – kérdeztem aggódóan, miközben végig simítottam a homlokán.

- Carlisle azt üzeni, hogy lassan itt az idő – közölte ridegen.

A félelem igazán ekkor költözött belém. Eddig mosolyogva ábrándoztam a vámpírlétről, de most valahogy mégis betegesen kezdtem ragaszkodni emberi mivoltomhoz. Döbbenten néztem bánatos arcát, és nagyot nyeltem. Határozottan rettegtem.

- Magadra hagylak – közölte. – Lent találkozunk – mosolygott rám bátorítóan, majd homlokon csókolt. Kimászott a karjaimból és az ágyból, majd szép lassan kisétált a szobából.

Nagyot sóhajtottam, majd görcsben álló gyomorral lassan a ruhásszekrényhez sétáltam. Vakon kivettem néhány ruhadarabot, miközben szépen lassan elkezdtem búcsúzni az életemtől. Némán húztam magara a ruhákat, és közben ezernyi emlék megtámadta a fejemet.

Eszembe jutottak a gyermekkori szülinapi zsúrok, amiket a szüleim szerveztek. A tinédzser bulik, ahol önfeledten szórakoztam. A sok fiú, akikkel valamilyen módon kapcsolatom volt; barátok, ártatlan flörtölések, lopott csókok. A sok csintalanság, ami miatt általában mindig megkaptam a méltó büntetésem. A sok őszinte és hazug szó, amely életem során elhangzott a számból, hogy magamat vagy esetleg másokat védjek. A veszekedések a szüleimmel és a barátaimmal. A gyűlölet azok iránt az emberek iránt, akik néha pokollá tették az életem. Az általános iskola, a középiskola, az álmok, a tervek. A nevetések, sírások, a szomorúság, és a boldogság. Eszembe jutott David, aki miatt Forksba költöztem, és megismertem Edwardot. Minden egyszerre a nyakamba zúdult, fojtogató gombócot okozva a torkomban. Azt hiszem, ez volt a végső búcsúm.

Némán, üveges szemekkel feküdtem egy ágyon Carlisle dolgozószobájában. Az összes Cullen ott volt velem együtt. Az egyik oldalamon Edward állt a kezemet szorongatva, Carlisle pedig a másik oldalamon ügyeskedett egy injekciós tűvel.

- Nem lesz semmi gond, Norah – szólt Alice. – Láttam.

Nem feleltem, továbbra is a plafont bámultam. Nem voltam se mérges, se izgatott. Üres voltam érzelmileg, Jasper-nek köszönhetően. Elmondása szerint meg lehet tapintani a bennem bujkáló idegességet, ezért a szuperképességével teljesen megnyugtatott. Annyira, hogy érzelemmentes lettem. Nem éreztem semmit belül, csak figyelmesen hallgattam a szívem dobogását. Próbáltam elraktározni a következő évekre, hisz ezután sose fogom hallani.

- Kezdhetjük? – kérdezte Carlisle rám pillantva.

Gondolkodás nélkül bólintottam, majd Edwardra pillantottam, aki bátorítóan rám mosolygott. Carlisle óvatosan végig simított a karomon, és megnyomkodott néhány helyen. Kíváncsian rám pillantott, én pedig érdeklődve figyeltem őt. Biccentettem, mire a tűt óvatosan a bőrömbe szúrta. A kellemetlen érzés miatt panaszosan elhúztam a számat, a karomat egy kicsit meg is feszítettem.

- Ne mozgasd a karod, Norah! – szólt halkan Carlisle. – Hamarosan kész vagyunk.

Megpróbáltam a kérése miatt nyugton maradni, de úgy éreztem, hogy az egész testem remeg. Semleges arccal figyeltem, ahogy a kis tű csövében végig kúszik az altatót, majd eltűnik a bőröm alatt. Pár másodperccel később a szemeim furcsa módon borzasztóan nehezek lettek, alig bírtam nyitva tartani őket.

Lassú és nehéz pislogások közepette Edwardra sandítottam, aki úgy nézett rám, mint még soha. Arckifejezése egyszerre három érzéssel keveredett; szerelem, aggódás, büszkeség. Fáradtan és nagyon halványan rámosolyogtam, mire ő lehajolt és homlokon csókolt. Szerettem volna elmosolyodni, vagy elsuttogni neki, hogy mennyire szeretem őt, de nem ment. Éreztem, ahogy a testemet rabságban tartja az altató zsibbasztó keze, és kezdte a szemeimet és birtokba venni. Hosszan pislogtam egyet, Edward rám mosolygott és végig simított a hajamon, majd szép lassan behunytam a szemeimet, az altató meghozta eredeti hatását.

Nem éreztem semmit, még önmagamat sem. A sötétség gyorsan magába szippantott, úgy éreztem magam, mint akinek minden egyes érzékszerve csődöt mondott volna. Próbáltam észnél lenni, próbáltam gondolkozni, és lehúzni magamról a bénultságot. De egyszerűen semmi sem ment, gyenge voltam.

Erőlködésem közepén feltűnt valahol a távolban egy halovány fény. Ráncolt homlokkal figyeltem, ahogy egyre inkább távolodik, miközben úgy éreztem, mintha hívogatott volna. Tettem felé egy bátortalan lépést, mire a szédítően gyönyörű fényözön, mintha a kétszeresére nagyobbodott volna. Szégyenlősen elmosolyodtam, és határozott léptekkel a fény felé indultam. Közben a fejemben ezernyi gondolat cikázott.

Lelki szemeim előtt ott volt Edward hihetetlenül tökéletes arca, és a tudat, hogy hamarosan örökké együtt leszünk. Mérhetetlen boldogság és nyugalom vette birtokba a testem a gondolat, miközben folyamatosan mentem a fény felé, ami már kezdett közeledni.

Boldog voltam, hihetetlenül boldog, talán még sosem történt velem ilyen. Úgy éreztem magam, mint aki megnyerte volna a lottó főnyereményét. Mint akiből kiszippantották volna egy porszívóval az összes bántó érzést. Minden elképesztően tökéletes volt. De tévedtem.

Pár méterre a fénytől borzasztóan kellemetlen érzés vette birtokba a lábaimat. Hasonlított arra, mint amikor elzsibbad és hirtelen ezernyi tű elkezdené szúrni a talpamat. De ez a megszokottnál is fájdalmasabb volt. Meg kellett állnom, és néhányszor a földhöz csapnom a talpamat, hogy elmúljon. De nem sikerült.

Rongybabaként hullottam a földre, és gyors tempóban lehúztam magamról a cipőimet. Ujjaimmal dörzsölgetni kezdtem a talpaimat, hogy elmúljon a kellemetlen érzés, de helyette birtokba vette a karjaimat is. Ráztam, vakartam, rúgtam, csíptem, visítottam. Elviselhetetlen volt a szúró és égő érzés, ami szinte az egész testemet elárasztotta.

A szívverésem a duplájára gyorsult, a bőröm feszített, égett és elviselhetetlenül fájt. Úgy éreztem, mintha egy borzasztóan forró kályhát a testemhez szorítanék. Csípett, mart, plusz valaki ráült a mellkasomra a levegőt elvéve tőlem. Zihálva vonaglottam a földön, a fájdalom elárasztotta könnyel a szemeimet.

A forróság végig cikázott mindenemen; a végtagjaimon, az arcomon, a hajamon, de főképp a mellkasomat marta hihetetlen haraggal. Úgy folyt végig a szívemen, mintha leforráztam volna egy vödör, forró vízzel. Égett, fájt, gyűlöltem. Gyűlöltem a fájdalmat, a szívemet, amiért nem bírja elviselni a kínt. Gyűlöltem magamat, amiért ilyen gyenge vagyok.

Sírni, visítani, meghalni akartam. Hirtelen mindent vissza akartam csinálni, megbántam a döntésemet. Szenvedő és dühös voltam, a tűz úgy égetett, hogy már az elviselhetetlenség határát súrolta, az én határomat. Üvölteni, hisztizni és könyörögni akartam a halálért. De a fájdalom annyira birtokolta a tulajdon testemet, hogy semmit sem tudtam tenni. A kezeim nem mozdultak, holott biztos voltam benne, hogy ha tudnám őket mozgatni, akkor kitépném a szívemet. Az ajkam sem mozdult, pedig legszívesebben a legdurvább szitkokat mértem volna a fájdalomra. Semmit sem tudtam tenni.

Kezdtem érteni, hogy Edward és Carlisle miről beszélt. Erre a fájdalomra egyetlen egy melléknév sem megfelelő, nem hiába nem tudták szavakba foglalni. Elmondhatatlanul szenvedtem és égtem. Sosem éreztem még ehhez foghatót, és el is terveztem, hogy nem is fogok ezután. Szenvedő visítások hagyták el az ajkaimat, de még ez sem segített a fájdalom tűrésében. Eszembe jutottak Carlisle szavai, miszerint a visítás sem segít Rosalie szerint. Egyet értettem vele.

Ekkor valami furcsaság történt. Ezelőtt az elmémben rúgtam, karmoltam, csíptem, küzdöttem a kín ellen. De egy pillanatban megbénultam, még a levegő is a tüdőmben rekedt. Úgy éreztem magam, mint akit az ágyhoz szíjaztak volna. Mintha egy csomó hihetetlen erős vasmarok bilincsbe tartaná az egész testemet.

- Norah – szólt valaki a távolból angyali hangon. – Morfiumot kaptál.

Tehát ezért bénultam meg. Azonban a gyötrelem nem múlt el, pont hogy erősebben kínzott. Semmi mást nem akartam, csak meghalni vagy csak túl lenni végre ezen az egészen. Tehetetlen és gyenge voltam. A morfium megbénított, a tűz pedig továbbra is rabságban tartott. És ez így ment hosszú órákon keresztül…

A szobában teljes csend volt. Fogalmam sem volt, hogy mi zajlik körülöttem. Nem tudtam, hogy éjjel vagy nappal van-e. Nem tudtam, hogy ki van körülöttem, habár néha-néha valaki oda jött hozzám és végig tapogatta a csuklómat. Fogalmam sem volt arról, hogy mióta fekhetek mozdulatlanul, a tűzben. Semmit sem tudtam.

Egy idő után viszont érzékelni tudtam a saját testemet, éreztem remegő izmaimat, amik hosszú ideig meg voltak feszülve a fájdalom miatt. Az érzékszerveim kezdtek teljesen újra éledni, sokkal érzékenyebben. A hallásom teljesen kiélesedett, annyira, hogy színtisztán hallottam a szívveréseimet, a lélegzetvételeimet. Kezdtem erősödni, a fájdalom mostanra teljesen megszokható lett, sőt, kezdett tetszeni. Megerősödtem, teljesen ki tudtam zárni a gondolataimból a gyötrelmet.

Ekkor halkan kinyílt egy ajtó, amit követett pár halk lépt. Valaki mellém sétált, és tenyerét az enyémbe simította. Nem volt hideg, nem éreztem a különleges érzést, akárhányszor megérintett egy vámpír. Vajon ki állhat mellettem?

- Én vagyok az, Norah. Edward – felelte, én pedig megnyugodtam. Habár még mindig furcsa volt a nem hideg bőre.

- A hőmérsékleted elkezdett csökkeni. Ezért nem érzed hidegnek a kezem – magyarázta. – Számomra is rettentően kellemetlen, hogy ilyen hideg a bőröd.

- Nem tetszik? – kérdeztem szégyenlősen, gondolatban. Tudtam, hogy hallja.

- De – felelte, és biztos voltam benne, hogy elmosolyodott. – Csak egy kicsit fura. Megszoktam már a forró bőrödet.

- Éppenséggel nekem is kellemetlen, hogy nem hideg a bőröd.

- Legalább nem fogsz fázni mellettem.

- Sosem fáztam. Szerettem a jégkocka tested.

Erre Edward felnevetett.

- A többiek? – kérdeztem.

- Nessie Jacobbal van, Emmett és Rosalie vadásznak, Alice Esme-vel vásárol, Carlisle pedig a kórházban van. Csak mi vagyunk a házban, kettesben.

A szívem erre a lehető leggyorsabban kezdett dobogni. A méreg még erősebben kínozta az ereimet. Bele sem mertem gondolni, hogy mi történne, ha ébren lennék és tudnék mozogni. Azt hiszem, nem beszélgetéssel töltöttük volna az időt.

- Biztos vagyok benne, hogy rengetegszer lehetünk kettesben – mondta Edward, és gyengéden végig simított az alkaromon. – Semmiből sem maradsz ki, Norah.

- Mi történik most velem mellesleg? – kérdeztem terelve a témát.

- A méreg most teljesen átváltoztatja a tested, megfagysz szó szerint. Nem sok idő van még hátra. Hogy érzed magad?

- Égek – feleltem. – Milyen nap van ma?

- Január 2.-a.

- Mindjárt itt van a szülinapom.

- Tudom. Carlisle szerint addigra fel fogsz ébredni.

- Félek egy kicsit. Szerinted milyen leszek vámpírként?

- Gyönyörű – felelte áhítatosan. – Most is gyönyörű vagy. A bőröd kifakult már, úgy nézel ki, mint Hófehérke.

- Utálom Hófehérkét.

Erre Edward jó hangosan felröhögött. És ez így ment hosszú órákon keresztül, beszélgettünk. Beszéltünk a múltról, a jelenről és a jövőről. Viccelődtünk, rengetegszer szerelmet vallottunk egymásnak, és közben a kínszenvedést valahogy teljesen elfelejtettem.

 Egy új ember lettem, egy új lény. Új illatokat és hangokat hallottam. Olyanokat, amelyek eddig fel sem tűntek. Hallottam Emmett dühös üvöltését a nappaliban, amit a foci egyik csapatának üzent. Hallottam, ahogy zúg a hűtő a konyhában. Hallottam néhány autót, ahogy végig száguld a közelben az úton. Egyszerűen mindent hallottam.

Hosszú perceken keresztül élveztem a hangokat, amely teljesen megtöltötték a fejemet. Kezdett tetszeni, hogy mindent hallok. Aztán egyszer csak valami furcsaság történt.

A szívem meglepetésemre hihetetlenül dobogni kezdett, úgy, mint még soha. A fájdalom kezdett a végtagjaim visszahúzódni, végre éreztem a lábujjaimat a magas sarkúban, ami napok óta rajtam volt. A fájdalom kezdett elmúlni.

- Itt az idő! – szólt Carlisle, mire mozgolódás lett a házban.

Hallottam, ahogy mindannyian felrohannak a lépcsőn és berontanak a szobába. Mindannyian körém álltak, és nyugodt lélegzetvételekkel figyeltek engem. Éreztem kellemes, édeskés illatukat.

A szívem dobogása pedig nem nyugodott. Még mindig erősen, gyorsan és hangosan dobogott, de már nem éreztem. Nem éreztem, ahogy verné a mellkasomat, csak hallottam a hangját.

A tűz kezdte teljesen elhagyni a testemet, csakis a mellkasomat gyilkolta elmondhatatlanul. A testemet új, kellemes, hűvös érzés vette birtokba. El is felejtettem milyen a fájdalommentes lét.

- Hamarosan vége, Norah – szólt Carlisle.

A szívem elmondhatatlanul égett. Úgy éreztem magam, mintha lobogó tűz fölé hajoltam volna. Jéghideg volt minden egyes porcikám, kivéve a mellkasom. Úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, mindjárt áttör a bordáimon. Olyan volt, mintha menten felrobbanna.

Közben a fájdalom mindvégig a kezei között tartotta a ketyegőmet. Olyan erősen, hogy a hátam ívbe hajlott, az ajkaimat elhagyta egy szenvedő visítás. Úgy éreztem, mint akinek kitépnék a szívét a helyéről.

Újra meg akartam halni. Nem bírtam a fájdalmat. Öljetek már meg!

Zökkent egy nagyot a szívem, mire a testem megrándult, majd hosszú csend. Újabb erős zökkenés a mellkasomban, amit követett egy még erősebb, és újra szünet. Ekkor nagyon gyengén és fáradtan dobbant egyet, majd teljes síri csend.

Nem dobogott a szívem, és én sem. Mindenki csendben volt körülöttem. Olyan csend volt, amilyet még sosem tapasztaltam.

Vége volt. Mindennek vége. Kezeimet ökölbe szorítottam, a lábujjaimat is megmozgattam a cipőben. Megszűnt a fájdalom is.

Vakon felültem, és szemöldökeimet összevonva, hunyorítva kinyitottam a szemem. 

*******